300 éve is divat volt a fagyi Itáliában

2012. július 31. 13:33

Itáliában már jóval azelőtt élvezték a szegények és a gazdagok a fagylaltot, hogy a fagyasztási technológia a tömegek számára elérhető lett volna, állítja egy új tanulmány. Sokáig luxustermékként ábrázolták, amely elsősorban a társadalom elit rétegei számára volt elérhető; Nápoly utcáin azonban már több mint 300 évvel ezelőtt is árultak fagyit.

Korábban

Abban az időben a jégkrém elkészítése még igen fáradtságos feladat volt, s nagy mennyiségű jég kellett hozzá. A 19. század végéig, amikor az ipari hűtés szükségtelenné tette a jégházakat, a jeget a hegyek gleccsereiből nyerték és szállították felhasználási helyükre, a városokba. Havat is gyűjtöttek, s a jéggel együtt aknákba tették, amelyek hónapokig megőrizték a hideget. Tény, hogy a fagylaltkészítés korai történetében a havat gyakrabban használtak.

A jeges desszertkészítés népszerűvé váló tudományának létrehozása Nero császárnak köszönhető, aki első ízben küldött rabszolgákat a hegyekbe hóért, hogy aztán összekeverjék számára gyümölcsökkel és egy kis mézzel. Meg kell még említeni Marco Polót is, aki Kínából hozott egy a sörbethez hasonló receptet. I. Károly angol király szakácsa is gyakran készített nyári hűsítőt, illetve Medici Katalin is magával vitte Franciaországba az „ízesített jég” elkészítésére képes olasz szakácsát, amikor II. Henrikhez ment feleségül.

Egy forrás szerint egy firenzei építész és mérnök, Bernardo Buontalenti készítette az első igazi fagylaltot. Medici Mária és IV. Henrik francia király 1600-ban tartott esküvőjén hóból, sóból, citromból, cukor, tej és tojásfehérje hozzáadásával alkotta meg a csodás hűsítőt. A fagylalt gyakran szerepelt a gazdagabb rétegek ebédlőasztalán, azonban Melissa Calaresu, cambridge-i történész szerint mindez nem csupán az elit kiváltsága volt, legalábbis Itália déli részét illetően. Minderre kortárs források utalnak.

A nápolyi fagylaltfogyasztás olyan méreteket öltött, hogy a fagyi hamarosan az egyik legfontosabb árucikké vált. Hivatalos feljegyzések azt mutatják, hogy csakúgy mint a gabona és az olaj, a jég után is adózni kellett és az árát szabályozták. „A jeges víz utáni szenvedély oly nagy volt Nápoly városában, hogy még az egyszerű koldus sem itta természetes állapotában, csakis ízesítve” – írta az angol Henry Swinburne egy 1780-as évekbeli nápolyi utazása alkalmával. Több ábrázolás is megjelenítette a korabeli fagylaltozás örömeit.

Míg ezüst és porcelán fagylaltkelyhek tömegei sorakoznak a múzeumok polcain, addig igen keveset tudunk azokról az edényekről, amelyekből az utcán fogyasztották a fagylaltot. Calaresu kutatásai szerint újra felhasználható óntárgyakban értékesítették a kereskedők jeges portékájukat. A 19. század közepén pedig vastag üvegtálakból fogyasztották a jeges finomságot.