Rembrandt, a titokzatos

2015. február 19. 09:12 Romek Dóra

Vincent van Gogh nagy tisztelője volt Rembrandt művészetének. Mikor műkritikus barátjával, Théophile Thoré-Bürgerrel a festőóriás misztériumát igyekeztek megfejteni, a kritikus így fogalmazott: „ember az emberek számára”.

Korábban

Rembrandt alakját és művészetét egyaránt titokzatosság lengi körül. Különleges életműve – műveinek párás atmoszférája, erős fény-árnyék ellentéte, a szinte megszámlálhatatlan mennyiségű önarckép – már elegendő ahhoz, hogy egy rejtélyes figurát képzeljünk el a vásznak és grafikák alkotójaként. Ehhez hozzájárul az a temérdek, többnyire sérült, rongált, feldarabolt vagy átfestett kép is, amelyeket egyes kutatók Rembrandtnak tulajdonítanak, mások pedig csupán tanítványainak vagy körének. S akkor még nem szóltunk a kezdetben felfelé ívelő, gazdagságot, hírnevet és dicsőséget hozó életútról, amely végül szegénységgel, elhagyatottsággal és elfeledettséggel zárult. A németalföldi barokk festőóriásáról alkotott képet a tőle fennmaradt írásos dokumentumok sem segítenek tisztázni: mindössze hét saját kezű leveléről tudunk, ezek szinte kivétel nélkül üzleti, pénzügyi természetűek, s akad néhány kutyafuttában készített rövid feljegyzés is.

Rembrandt művészete elválaszthatatlan attól a helytől és időtől, ahol és amikor kibontakozott. A Rajna-parti Leidenben született – innen a nevében a „van Rijn” – Rembrandt szinte egyidős a hét észak-németalföldi tartomány függetlenségével. A spanyolokkal 1609-ben kötött fegyverszünet, majd az 1648-as vesztfáliai béke olyan gazdasági, társadalmi és vallási körülményeket teremtett, amelyek között a gazdag és büszke polgárság igényeihez igazodó kultúra és művészet születhetett.

Babilónia királyának, Belsazárnak a történetét Dániel könyvéből ismerhetjük. Apja, Nabukodonozor elfoglalta Jeruzsálemet, a templom kincseit pedig a babiloni főisten, Marduk templomába szállíttatta. Mikor Belsazár hatalmas lakomát tartott ezer legfontosabb emberével, előhozatta a jeruzsálemi kincseket, hogy azokból igyanak, egyenek. Ekkor egy emberi kéz tűnt fel, hogy a király palotájának falára írjon. Az arámi szavakat – „Mene, Mene, Tekel, Ufarszin!” – sem a király, sem a körülötte lévők nem tudták megfejteni, a jelenést látva azonban természetesen megrémültek. Dániel – aki már Nabukodonozor udvarában is magas rangú hivatalnokként szolgált, és megfejtette a király éjszakai látomásait – volt az egyetlen, aki fel tudta fedni az írás értelmét: „Ez pedig e szavaknak az értelme: Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettettél a mérlegen és híjjával találtattál. Peresz (Ufarszin), azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és persáknak.” (Dániel 5, 25–28.)

Vajon mit mondhatott ez az ószövetségi történet a XVII. századi németalföldi polgároknak? Mi az, ami miatt Rembrandt – akiről tudjuk, hogy a Biblia volt művészetének legfőbb forrása, méghozzá úgy, hogy azon keresztül mindig a jelenhez szólt – úgy gondolta, hogy fontos üzenetet hordoz kortársai számára?
Észak-Németalföld polgárai büszkék voltak a függetlenségükre, a gazdagságukra és a sikereikre, no meg persze arra, hogy mindezt önerőből érték el. Nem meglepő, ha arra vágytak, hogy magukat erőt, diadalmat és sikert ábrázoló műtárgyakkal vegyék körül. Különösen akkor érthető ez, ha hozzátesszük a kálvinista egyház szigorú képtilalmát, vagyis az egyházi megrendelésre készülő művek teljes háttérbe szorulását.

A festészet ezek után rövid időn belül, igazodva a „piaci igényekhez”, műfajok szerint specializálódott, és bár korai éveiben Rembrandt is kipróbálta magát a történeti festészet területén, hamar a bibliai tematika felé fordult. Egyes kutatók a XVII. századi németalföldi festészet kíméletlen realizmusát, naturalizmusig fokozott valósághűségét éppen az egyház mint megrendelő kivonulásával magyarázzák. Nincsenek ideák, a reneszánszra oly jellemző „magas erkölcsi normák”, melyeknek feltétlenül meg kell felelni. Az ember van, az itt és a most van, az időtlenség helyett a hétköznapok dominálnak, a moralizálás helyett a tárgyiasság, a pátosszal szemben a tudatos részvétlenség – mindez egy idő után elvezet ahhoz a kispolgári iróniához is, amely William Shakespeare művészetét is jellemzi.

Romek Dóra teljes cikkét keresse a Múlt-kor téli számában