Emigráció: Rákóczitól Rákosiig

Csak haláluk után térhettek haza – ki pompával övezve, ki teljes titoktartás közepette. A hazától oly messzi távolban eltöltött évek többnyire egyhangú hétköznapjait csak időnként tudta színesebbé tenni egy-egy váratlan esemény, levél vagy kedves barát jötte. A négy férfi, Rákóczi, Kossuth, Horthy és Rákosi életének utolsó szakasza - magyarországi pályafutásukkal ellentétben - kevésbé ismert… 

elkaszálták...

„- Kivontak a forgalomból” – kommentálja otthon az asszonynak a fejleményeket a sokat megélt pártvezér 1956 júliusában. Tapasztalt látnokokat megszégyenítő eredménnyel jósolja meg a piros kockás abrosszal terített ebédlőasztal mellett Fenyácskának, hogy valószínűleg hamarosan „gyógykezelés céljából” a Szovjetunióba kell utazniuk.

Így is történt. Augusztusban már a Fekete-tenger melletti Szimeizben üdül a Rákosi házaspár. Itt még tényleg azt hiszi, hogy félreállítása csupán átmeneti. Október 23-a itt éri. Szétveti a tehetetlenség. Csupán arra futja hatásköréből, hogy előkészítse a Moszkvába menekült vezetőkkel a szovjetek rendcsinálási tervét.

Balsejtelmek akkor kezdik gyötörni, amikor hírét veszi, hogy 1957 februárjában az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága úgy döntött: legalább öt esztendeig még nem térhet haza. Új lakóhelyéül pedig a Fekete-tenger közeli Krasznodart jelölik ki.

A lakás, amit kaptak, meglehetősen puritán, csakúgy, mint Rákosi. Igaz, kapnak egy velük lakó háztartási alkalmazottat is, de róla tudják, hogy a testes kozáknő, Olga Mihajlovna elsődleges feladata nem a főzés, hanem az ő megfigyelésük. Jelentenie kell mindent, amit tőlük, róluk, vendégeiktől hall. A száműzött házaspár igen kedves a spion hölggyel, akinek feladatában a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy nem érti a latin betűket, így nem tudja mire vélni, hogy Mátyás csak úgy falja a magyar nyelvű hírlapokat.

Teljes terjedelmében itt rendelhetõ meg a cikk (IPM, 2003. december)

Jogai meglehetősen korlátozottak. Nincsen igazolványa, amiért az utcán a rendőr bármikor beviheti az őrsre, és ha éppen orvosnál van, amikor a postás jön, akkor a küldeményére is keresztet vethet. De nem vet, mert ateista, és inkább otthon maradva várja a küldeményeket. Anyagi gondjain átmenetileg úgy enyhítenek a magyarországi rokonok, hogy a Takarékpénztárban lévő csekélyke pénzét utána küldik. De ezt is hamar felélik.

Szinte nincs olyan hét, amikor ne olvasna magáról a hazai sajtóban – természetesen, mint negatív figuráról. Ráadásul ’58 januárjában száműzetését az MSZMP KB meghatározatlan időre bővíti. Otthoni könyvtára egy részét ekkor kapja meg.

Mivel erős szívpanaszok gyötrik, két évvel később – kezelés címén – szó szerint Moszkvába szökik, de senkivel sem tud találkozni, aki előmozdíthatná hazatérését. Júniusi „kirándulásának” hírére augusztusban Aczél György és Nógrádi Sándor személyesen keresik fel, de nem azért, hogy jobbulást kívánjanak neki. Arra akarják rávenni, hogy ismerje be bűnösségét, hogy személyi kultuszt alakított ki, továbbá gyakoroljon önkritikát. Rákosi abban az esetben hajlandó csak vállalni a felelősségre vonást, ha a tárgyalásokat a rádió egyenes adásban közvetíti. Aczélék végül eredménytelenül térnek haza.

Mátyás és Fenya 1962 őszén a kirgiz Tokmakba költözik. A Samsinszkaja utcai lakás vetekszik egy mostanában épült lakóparki ingatlannal: egyikben sincs bútor. A szomszédok látják el őket a legszükségesebb holmikkal. Ki egy priccset ad, ki takarót, tányért, poharakat, más vödröt. Ez utóbbi azért kap oly nagy hangsúlyt, mert a lakásban nincs vízvezeték, így a vizet az udvarról kell behozni. Rákosi addig soha nem tapasztalt öniróniával szemléli sorsát: „- A fő nehézség az akklimatizálódás. Északról, délről és keletről a Tien-San havas csúcsait látjuk, amelyek gyönyörűen csillognak a napsütésben. Máshol milliomos turisták nehéz pénzeket fizetnek egy ilyen kilátásért, nekünk viszont ingyen házhoz szállítják. Mivel tudatában vagyok annak, hogy Tokmakot nem élet-meghosszabbítás céljára választották ki számomra, ennek megfelelően védekezem, bár ez az én koromban nem könnyű.”

Állapotáról semmit sem tud a közvélemény. A ’68-ban megjelenő új Larousse például már mint elhunytról ír. Mindebből annyi az igazság, hogy nagyon rossz bőrben van. „A fő orvosi tanács, amit az utolsó hetekben kaptam, úgy szólt, hogy minden izgalomtól tartózkodnom kell. Hát tartózkodom” – írja kórházi ágyából az év szeptemberében.

Sorozatos levelei – amelyekben hazaengedését követeli – végül hoznak is eredményt, meg nem is: az MSZMP Politikai Bizottsága elhatározza 1970 februárjában, hogy néhány hónapon belül hazahozzák… A végrehajtás azonban elmarad.

A költözéseket és a szélsőséges klimatikus viszonyokat egyre nehezebben viseli Rákosi. Szívroham után veseműtétet hajtanak végre rajta, de már nem szenved sokat. 1971. február 5-én megváltás számára a halál.

Visszafogottan zajlott Rákosi Mátyás temetése. 1971. február 16-án, délután kettőre volt kiírva a Farkasréti temetőbe a szertartás. Az újságok nem merték leközölni a gyászjelentést.  Maga a szertartás nem volt mentes kellemetlen pillanatoktól. Mivel Rákosit még Moszkvában hamvasztották el, értelemszerűen orosz urnában szállították Budapestre. Csakhogy a magyar urnák kisebbek voltak, így az orosz készítésű nem fért be a kijelölt kolumbáriumba – vésni kellett…