A nagy ginőrület – a szesz, amiért vetkőztek, öltek és meghaltak Angliában

2018. június 21. 17:20 Múlt-kor

Hogy mi köti össze a tömeges meztelenséget az elborzasztó halálesetekkel és egy macskaformájú “italautomatával”? A gin. A 18. század első felét végigsöpörte a nagy ginőrület, amikor is London legszegényebb rétege az újonnan behozott szesz függőjévé vált. A tömeg kontrollálatlan alkoholfogyasztása viszont áldozatokat követelt. Az szesz berobbanásához a legabszurdabb történetek fűződnek.

Korábban

A tömény szeszes italok egészen új dolognak számítottak a 18. századi társadalomban, bár már régóta jelen voltak. Kémiai érdekességként kezdték a 10. század környékén, és a 16. századig csak a legfelső réteg fogyasztotta. De még száz évvel később, 1600-ban is csak egyetlen bár volt feljegyezve Angliában, amely röviditalt kínált.

Az igazi robbanás a szeszpiacon a 18. század elején történt. Ennek bonyolult okai a gabona megadóztatásához és az angolok Hollandiával való viszonyához vezethetők vissza, de lényeg a lényeg, Londonnak abban az időszakban szesz kellett. A 17. század végi, 18. század eleji Angliában nagymértékű urbanizációs folyamatok játszódtak le, és a vidék népe tömegesen áramlott Londonba. Tejjel-mézzel folyó Kánaán helyett viszont csak sarat és piszkot találtak, és az akkor hatszázezres London nem kínált nekik elegendő munkát. Hiányzott a falvak szoros kapcsolati hálója, ahol mindenki ismer mindenkit. És nem voltak segítő kezek sem, akik anyagilag kihúzták a megszorultat a gödörből, sem család vagy barátok, akik szemmel tarthatták volna az embert. De volt gin.

Nehéz megmondani, hogy mi volt nagyobb: az alsóbb osztályok őrülete a ginért, vagy a morális pánik, ami az őket figyelemmel kísérő felettük állókat fogta el. A mélyszegénységben élő, gyakran hajléktalan emberek nem csak a bánatukat, de a ruháikat is elitták, az értük kapott pénzt készséggel váltották be újabb adag szeszre.

Az ipari forradalom és a pamut térhódítása előtt a szövet, így a ruhanemű is nagyon drága volt. A koldusok valóban rongyokkal takarták a testüket, de volt, hogy semmivel sem. Ha valakinek minél hamarabb pénzre volt szüksége, akkor az első, amit eladott, a ruhája volt. Az efféle történetek komikusak lehetnének, ha nem tragédiával érnének véget.

A ginőrület leghírhedtebb incidense Judith Defourról, egy fiatal, férj nélkül maradt anyáról szól. Mary nevű kislányát egy egyházi szegényházban vették gondozás alá, ahol szép, új ruhát adtak neki. 1734 januárjában, egy vasárnapon Judith Defour kivitte Maryt egy napra, és sosem tért vissza vele. Gyermekét saját maga fojtotta meg, és a ruháit eladta, hogy az árából gint vegyen.

Habár Judith Defour valószínűleg mentálisan zavart lehetett, az esetét felkapta a nyilvánosság. Minden benne volt, amit az akkori közvélemény gondolt a ginőrületről: szegény volt, nő volt, anya volt. Ruhát adott el, hogy gint vehessen, és mivel azt a szegényház biztosította, Judith kihasználta a kora társadalombiztosítási rendszerét, mindezt gyermekgyilkossággal kombinálva.

Mielőtt a gin színrelépett volna, az angolok többnyire sört ittak. Ez a nőkre is igaz volt, de a sör és a kocsma, ahol felszolgálták, mindig is a férfiak uralma alá tartozott. A gin ezzel szemben új volt, egzotikus, nagyvárosi, és nem kötődtek hozzá efféle társadalmi berögződések. Nem voltak szabályok a gin körül. Nem voltak még normák arra nézve, hogy ki, mikor, mennyit ihat belőle. Sok helyen pintben mérték (több, mint fél liter), és hát, egy újonnan a városba érkezett vidéki fiú nem fog mindössze egy gyűszűnyit inni bármiből is!

Pontosan ez történt 1741-ben, mikor egy csapat londoni egy parasztnak egy shillinget ajánlott minden pint ginért, amelyet le tudott húzni. Háromig bírta, aztán holtan rogyott össze. Így is elképesztő teljesítmény tőle, hiszen a gin abban az időben kétszer olyan erős volt, mint most, és érdekes aromákat is tartalmazott. Néhány lepárló kénsavat tett bele, csak az ínyencek kedvéért.

Ezután kezdődtek meg a próbálkozások, hogy megakadályozzák az ital fogyasztását az alacsony társadalmi rétegek körében, de egyik sem volt igazán hatékony. Amikor a hatóságok úgy döntöttek, hogy betiltják a gin árusítását, zavargások törtek ki. A szegények nem akarták, hogy elvegyék tőlük a drogjukat, “Madam Genfet”, ahogy a szeszt nevezték. Amikor a kormány megadóztatta az italt, egyszerűen nem fizettek. Ekkor informátorokkal próbálkoztak, hogy kiderítsék, ki ad el gint jogtalanul. Akire csak gyanakodtak, hogy besúgó lehet, azt a csőcselék meglincselte. Az informátorok pedig sokszor zsarolásra használták a hatalmukat. Ebben a káoszban jelent meg az első “italautomata”.

Az angolul csak “Puss-and-Mew” gépezetnek nevezett találmány működése igen egyszerű volt. A gin árus keresett egy kies sikátorba nyíló ablakot, és azt kívülről bedeszkázta egy nagy, macskaformára faragott falappal. A vevőnek csak a macskához kellett lépnie, és azt mondani neki, hogy “Cicuskám, adj nekem egy kis gint két pennyért”, és behelyezte a pénzérméket a macska szájába. Azok onnan egyenesen az eladó markába gurultak, mire ő egy ólomcsőbe töltötte az italt, aminek a vége a macskamancs alatt volt kivezetve. A tömegek imádták a furmányos megoldást, és a “feltalálójának”, Dudley Bradstreetnek napi három-négy fontot is jövedelmezett, amely akkor sok pénznek számított. Mivel senki sem látta az üzlet mindkét oldalát, nem lehetett vádat emelni.

A ginőrület egy klasszikus példája a norma nélküli drogfogyasztásnak. Minden társadalomnak megvan a kábítószere (a többségnek az alkohol), de ezeknek kialakulnak a társadalmi szabályai, hogy mikor, hol, hogyan és miért lehet fogyasztani őket. Ez minden korban és kultúrában másképp nézett ki, gondoljunk csak a mai fiatalok péntekesti italozására, holott a középkori Angliában a vasárnap reggelt preferálták. Az ókori Egyiptomban Hathor istennő ünnepe, az ókori Kínában pedig a család halottainak szóló tiszteletadási rítus kínált alkalmat a mesterséges mámorban való feloldódásra.