Ragyogó kék ég, színes virágokkal tarkított zöld fű, simogató napsütés, virágillat, madárcsicsergés – a május a szabadság, a kiszabadulás ideje. Piknikezni a szabad ég alatt, pokrócon feküdni a földön, szánkban egy hosszú fűszállal bámulni a bárányfelhőket, elhagyni a megszokásokat, felszabadulni a konvenciók alól, ha csak egy rövid időre is. Hogy aztán újra visszatérjünk, ahogy mondani szokták, a „megszokott kerékvágásba”, hogy folytatódhasson minden úgy, ahogy korábban, mintha mi sem történt volna – vagy azért mégsem. Dióhéjban összefoglalva ez a Majális gondolati háttértörténete.

Szinyei Merse Pál 1873-ban egy olyan művön dolgozott, amelynek Magyarországon semmiféle előzménye nem volt, a nagyközönségnek való bemutatása után pedig több mint húsz évig hatása, következménye sem. Mintha mi sem történt volna. Aztán 1896-ban, amikor a nagyérdemű a millenniumi kiállításon újra megcsodálhatta a festményt, egyértelművé vált, hogy valami mégis csak történt. Hatalmas sikert aratott, elképesztően népszerű lett, tegyük hozzá, joggal, és az alkotás azóta is az egyik, ha nem a legismertebb magyar festmény.
Hogy miért nem fogadta a közönség már az 1870-es években elragadtatással a képet, és miért nem tudta értékelni, az könnyen megmagyarázható a mű akkor még szokatlan témaválasztásával és egyedülálló stílusával.

Ennél sokkal érdekesebb és inkább elgondolkodtató kérdés, hogy milyen körülmények között született a mű. Hogyan jutott egyáltalán Szinyei eszébe ez a téma – akkor, amikor hat évvel a kiegyezés után honfitársai szinte kizárólag történelmi témájú festményeket készítettek. Honnan jöttek a ragyogó, fénnyel telített színek, a kontúr nélküli foltok, a derű, az életöröm, az optimizmus – akkor, amikor a realizmus és az akadémizmus egészen más stílust diktált a XIX. század közepén dolgozó művészeknek?

Sehol egy történelmi hős

A jómódú nemesi családba született Szinyei tíz évvel a Majális megfestése előtt utazott Münchenbe. Négyévi szorgos munkájába telt, hogy bekerüljön annak a Karl von Pilotynak az osztályába, akinél többek között Benczúr Gyula, Székely Bertalan és Wagner Sándor is tanult, és aki nélkül a magyar nemzeti festészet talán meg sem született volna, vagy ha mégis, egészen biztosan másként. A historizmus iránt elkötelezett német mester tetszését sokáig Szinyei egyik képe sem nyerte el, de az 1867-ben festett Akasztott elszállítása című kompozíciója végre meghozta a sikert és a belépés lehetőségét az osztályba. Piloty azonban nem véletlenül volt kora egyik legkiemelkedőbb mestere: kezdettől fogva látta, hogy a történelmi festészet nem Szinyeinek való, szokásától és a hagyományoktól eltérő módon támogatta, hogy Szinyei előre megtervezett kompozíciók nélkül dolgozzon. Münchenben hamarosan „vázlatfestőnek” nevezték a fiatal magyar festőtanoncot, aki a nyarakat a család jernyei birtokán töltötte a rokonok, barátok, családtagok szabadba, természeti környezetbe helyezett portréinak a festésével.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2017. tavasz számában olvasható.