1958-ban nyílt meg a világ utolsó emberi állatkertje Brüsszelben

2018. április 23. 08:44 Múlt-kor

Hatvan évvel ezelőtt Brüsszelben megnyílt az 1958-as világkiállítás, amely a második világháború utáni társadalmi, kulturális és technológiai fejlődés ragyogó kétszáz napos ünnepe volt. Az eseménynek továbbra is „kiemelt helye van a belga nemzet kollektív emlékezetében.” A nosztalgikus emlékezés közepette azonban egy valamit szeretnének inkább elfelejteni a belgák: a világ utolsó emberi állatkertje is itt volt.

Korábban

1958-ban még Belgium uralta a ma Kongói Demokratikus Köztársaság néven ismert országot. Az ásványkincsekben gazdag terület a sajátjánál nyolcvanszor nagyobb, így a gazdasági előnyök mellett a Nagy-Britannia és Franciaország árnyékában élő kis európai országnak presztízst is kölcsönzött a nemzetközi színpadon. Az Expo '58-ra ennek a fitogtatására szolgáló alkalomként tekintettek a belgák, beteljesítendő a Kongóval való szerintük különleges kapcsolatot.

A párizsi Eiffel-toronyra válaszul épült Atomium lábánál nyolc hektáron hét pavilon mutatta be többek között a Kongó bányászatát, művészeteit, közlekedését és földművelését. A kiállítás e részének Kongorama volt a neve. Három hektárnyi trópusi kertjében kongói férfiak, nők és gyermekek voltak napi szinten kiállítva, „hagyományos” ruhákban, bambuszkerítés mögött.

Az embereket szerepeltető állatkertek nem voltak újdonság nyugaton, a 20. század elején rendszeresen voltak ilyenek Londonban, Párizsban, Oslóban és Hamburgban. 1906-ban New Yorkban egy hegyezett fogú kongói fiatalembert a majomházban szállásolt el a bronxi állatkert. 1897-ben II. Lipót belga király 267 kongóit hozatott kiállítani a Brüsszeltől keletre lévő Tervurenben található palotájába. A négymilliós Belgium lakosságából 1,3 millióan jöttek el megnézni, ahogy a királyi tavakon eveztek kenuikban – a legjobban egy erre a célra kifeszített kötélhídról lehetett látni.

1897 nyara rettentően hideg volt, és a kongóiak közül heten haltak meg tüdőgyulladásban vagy influenzában – testeiket egy jelöletlen tömegsírba vetették a helyi temetőben. A „kiállítás” azonban annyira népszerű volt, hogy egy állandó változatát hozták később létre: ez lett a Kongó Múzeuma, amelyet ma Közép-Afrika Királyi Múzeumának hívnak.

Az 1958-as kiállítás nem volt ilyen nagyszabású, de tartalmában hasonló volt. Felállítottak egy „tipikus” kongói falut, ahol szalmakunyhók mellett végezték napi tevékenységeiket a kongóiak, miközben a fehér látogatók gúnyolták őket. „Ha nem volt reakció, akkor banánt vagy pénzt dobáltak át a bambuszkerítésen” – írta egy újságíró. Egy másik beszámoló arról írt, hogy az emberek arról beszéltek, elmennek „megnézni a négereket az állatkertben.”

A kiállított kongóiak része voltak annak az összesen 598 férfinak, gyereknek és nőnek, összesen 183 családnak, akiket a kiállítást üzemeltetni hoztak Belgiumba. A gyarmati hivatal „igencsak aggódott, hogy egy ilyen soha nem látott számú kongói mit fog csinálni Belgiumban” – mondta Sarah Van Beurden Közép-Afrikát kutató történész. A kongóiakat végül egy, a kiállítástól külön lévő épületben szállásolták el, innen busszal hordták őket ki és be. Az afrikaiak panaszkodtak a zsúfolt körülményekre, a kijárási és látogatási korlátozásokra, valamint a kiállításon elszenvedett napi szintű megaláztatásokra.

Júliusra a kongói művészek és kézművesek nem bírták tovább, családjaikkal együtt hazamentek. Az emberi állatkert bezárt, a kiállítás többi része továbbra is nyitva állt. Ilyesfajta állatkertet többé nem nyitottak sehol, és 1960 júniusában Kongó elnyerte függetlenségét. A Közép-Afrika Királyi Múzeumának főigazgatója, Guido Gryseels munkájának középpontjában azonban elmondása szerint azon előítéletek elleni harc áll, amelyek az emberi állatkert legmélyén álltak, és amelyek szerinte ma is tovább élnek.

A múzeum öt év után december elsején újra megnyitja kapuit a nyilvánosság előtt, egy 75 millió eurós felújítás után új látogatóközponttal, és egy földalatti részleggel együtt megduplázott, 11 000 négyzetméteres kiállítási területtel. A fizikai átváltozás mellett azonban egy sokkal jelentősebb változás is következik. Amikor Gryseels 2001-ben átvette a múzeum vezetését, a kiállítás elmondása szerint alig változott az 1920-as évek óta. Amellett, hogy II. Lipót dupla L-betűs monogramját lehetett különféle változatokban látni mindenhol, a királytól vett idézetek magasztalták a gyarmatosítás erkölcsi küldetését – a történet, amelyet a múzeum mesélt, arról szólt, hogy Belgium fényt hozott a sötétségbe.

„Száz éven keresztül gyarmati intézmény voltunk” – mondta Gryseels. „A legtöbb belga számára az első benyomás Afrikáról a mi múzeumunkban keletkezett, és ez a benyomás az volt, hogy a fehér ember jobb, mint a fekete. Azért voltunk ott, hogy civilizáljuk őket. Az itt kiállított afrikaiak meztelenek, lándzsával a kezükben, saját kultúra nélkül.”

A múzeum tétlenségének oka szerinte az, hogy a belga társadalom valójában nem akarja újragondolni gyarmatosító múltját. „Ez egy érzelmileg telített kérdés, hiszen minden belga családban volt valaki, aki a Kongóban dolgozott. Minden egyes családban. Egy misszionárius, egy tanár, egy hivatalnok. Ha megkérdezi bármelyik belgát, mindnek van ilyen rokona. Úgyhogy ez egy érzelmi vita.”

Gryseels azt mondta, a gyarmati múltról szóló beszélgetések csak 1998-ban kezdődtek, amikor megjelent Adam Hochschild Lipót király szelleme című könyve. „Apránként egyre több beszélgetés indult,” – mondta Gryseels. „De egészen a közelmúltig a belga iskolák tananyagában az volt, hogy 'civilizációt hoztunk oda'.”

A kongói diaszpóra részéről többen is a múzeum dekolonizációjára és bezárására szólítanak fel. Gryseels szerint azonban a következő kilenc hónapban az lesz a munkája, hogy egy új történetet meséljen el Belgium kongói szerepéről. A nyitónapon a tervek szerint a külügyminiszter fog a királyi család jelenlétében beszédet mondani a gyarmati múltról. „Felelősségünk van abban, hogy sok belga a feketéknél felsőbbrendűnek gondolja magát,” – mondta Gryseels. „Ez változóban van. De eltart majd egy ideig.”