Az Ördög-sziget, ahol valóban pokol volt az élet

2015. szeptember 25. 11:18

A 19-20. században Francia Guyana elszigeteltsége miatt a lehető legjobb hely volt a francia bűnözők száműzésére. Henri Charrière 1969-ben megjelenő Pillangó című regényének egyik fő színhelyén évtizedeken át több tízezer elítélt raboskodott, akiket Franciaországból hajóztak be a gyarmatra. A szárazföld közelében feküdt a hírhedt Ördög-sziget, amelyet az elítéltek „zöld pokolnak” hívtak. Alfred Dreyfus egykori „otthona” ma népszerű üdülőhely, néhány évtizeddel ezelőtt azonban szinte esélytelen volt onnan megszökni, bár a rabok kétségbeesésükben gyakran megpróbálták. Csak nagyon kevés beszámoló maradt fenn a pokoli sziget túlélőitől.

Korábban

A Latin-Amerika északi tengerpartján elhelyezkedő Francia Guyana (másik nevén: Cayenne) a történelem egyik leghírhedtebb fegyenctelepe volt, lakói pedig többek között olyan visszaeső bűnözők voltak, akiket a francia hatóságok jobbnak láttak egy időre gyakorlatilag száműzni Európából. A gyarmat egyik legelszigeteltebb része a kontinenstől néhány kilométerre lévő, festői szépségű Ördög-sziget volt (mellette fekszik a Szent József-, valamint a Király-sziget.)

Franciaország 1604-től kezdve többször is megpróbálta gyarmatosítani Francia Guyanát, ám mindannyiszor kudarcot vallott. 1763-ban például 12 ezer telepest küldtek ki az elviselhetetlen égövű területre, háromnegyedük egy éven belül elhunyt. 1852-ben III. Napóleon a tengerparti részeken megalapította a fegyenctábort, amelynek egyik legfontosabb része, a munkatábor a Holland Guyanával szomszédos területeken kapott helyet.

Az Ördög-sziget, illetve az egész francia fegyenctelep a 19. század második felére a durvaságáról és a brutalitásáról vált ismertté. A trópusi betegségek mellett a fő halálozási ok a gyilkosság volt, a különböző bandákba csoportosuló foglyok közötti erőszak mindennapossá vált. A büntetőkolóniát a magas halálozási ráta, az éhség, a különböző trópusi betegségek, az embertelen munkakörülmények és a már említett gyilkosságok miatt a „száraz guillotine” becenévvel illették. Az egészségügyi ellátás is igen kezdetleges volt, ám sokan még mindig szívesebben feküdtek egy kórházi ágyon, mint robotoltak a munkatáborban. Annál is inkább, mert onnan könnyebb volt megszökni.

A szigetet bár csupán szigorúan őrzött hajókkal lehetett megközelíteni, néhány fegyencnek sikerült megszöknie, ám túlélési esélyeik az ilyen esetekben még tovább csökkentek. Érdekesség, hogy az apró szigeten jóval egészségesebb volt a levegő, mint a szárazföldön, azonban a magány (szűk befogadóképessége miatt egyszerre csupán 12 elítélt kaphatott helyet), valamint a több szökési lehetőség miatt a rabok jobb szerettek a trópusi betegségekkel terhelt klímájú szárazföldön élni.

A büntetőtelep fennállása idején egyes becslések szerint több mint 80 ezer fogoly került Francia Guyanára, közülük legalább 50 ezren életüket vesztették. A rabok favágásra, a kivágott fa feldolgozására, valamint útépítésre voltak kényszerítve; aki nem végezte el a napi kvótáját, nem kapta meg az élelmiszer fejadagját. Néhány rabnak küldtek csomagokat a szerettei, ám az őrök a korabeli szokásnak megfelelően a negyedét lefölözték. Egy 1854-es rendelet szerint, ha a fegyenc büntetési ideje meghaladta a nyolc évet, kénytelen volt a kiszabott idő letöltése után helyben letelepedni. Egy 1885-ös törvény szerint pedig már nem csupán a politikai foglyok, valamint a súlyos bűnöket elkövetők kerülhettek a gyarmatokra, hanem a kisebb kihágások „gazdáit” is ide küldték.

A sziget egyik leghíresebb lakója a 19. század végi francia vezérkar egyetlen zsidó származású tisztje, Alfred Dreyfus volt, akit hazaárulás vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. 1895 áprilisában érkezett a szigetre és 1899 júniusáig tartózkodott ott. Négyéves fogságát egy magánzárkában (egy kőkunyhóban) töltötte, ahol naplót írt és közel ezer levelet fogalmazott meg. Egy idő után a napi sétát is megtagadták tőle. De itt raboskodott 239 köztársaságpárti is, akik III. Napóleon 1851-es puccsát nem voltak hajlandók elfogadni. Többnyire azonban többszörös gyilkosok és tolvajok kaptak helyet a szigeten.

Az első világháború idején főként kémeket és a francia hadseregből dezertálókat küldték a szigetre, többségük nem francia születésű volt. Amikor 1938-ban Rene Belbenoit egykori száműzött Száraz guillotine című memoárja megjelent, a közfelháborodás miatt a francia hatóságok megígérték a büntetőtáborok felszámolását, ami a második világháború kitörése miatt végül csak 1953-ban következett be. 1965-ben Franciaország űrközpontot hozott létre az egykori fegyenctelepen, amely ma már népszerű üdülőhely, és évi 50 ezer turista keresi fel.