A hittérítők tevékenysége a világ valamennyi pontján, minden korban azon a téveszmén alapult, hogy vallásuk felsőbbrendűbb, mint a térítendő népé. Ez a vélt „tény” adhatott okot arra, hogy egy-egy nemzet életét feldúlva lerombolják az emberek hagyományokon alapuló hitvilágát, megszakítva ezzel azt a közösséget, amely a népet szülőföldjéhez, gyökereihez kötötte.

A haza fogalma mindig azonos azzal a természeti környezettel is, ahol az adott nép az „ősidőktől” élt, amelyhez eltéphetetlen evilági és természetfeletti kapcsolat fűzi. Ezt a hazát a hitvilágukban szereplő lények teremtették, ők bocsátották az emberek rendelkezésére, és ők azok is, akik a nép életét állandó figyelemmel kísérik, befolyásolják, illetve óvják minden földi és égi bajjal szemben. Ha ez a kötelék fellazul vagy megszűnik, az emberek gyökértelenné, idővel pedig lelkileg és fizikailag is földönfutókká válnak.

Nem véletlen, hogy a gyarmatosítás rendre a hittérítéssel kezdődött; a bizonytalanná, ezáltal védtelenné tett emberek könnyen befolyásolhatók az új érdekeknek megfelelő célok elérése felé vezető úton.

A bármennyire is jószándékú misszionáriusok azzal, hogy új, a helyi viszonyokhoz semmiféle módon nem kötődő istent, vallást „adtak” a régi helyébe, és üldözték a helyi tradíciók szellemi vagy tárgyi megnyilvánulásait, a kultúrák sokaságát tették tönkre, megnyitva a „civilizáció” útját a gyarmatosítók előtt. A hittérítők jóhiszeműségéért a hagyományos kultúrák hordozói fizettek súlyos árat: elveszítették hitüket, nyelvüket, kultúrájukat, hazájukat és sokszor az életüket is. E kultúrák eltűnésével az emberiség egyetemes kultúrájának sokszínűsége is végérvényesen sérült.

Az újkori misszionáriusok közül azok tettek a legtöbbet a térítendő népekért, akik a munkájuk során – beilleszkedve az emberek közé és megértve gondolatvilágukat – megpróbálták segíteni őket abban, hogy az elkerülhetetlen „haladás” valóban hasznukra váljék és ne okozzon több változást, mint amennyi feltétlenül szükséges. Ebben a misszionárius Istenbe vetett erős hitén kívül a szeretet játszotta a főszerepet: az adott nép iránti szeretet, amely elmosta a kulturális különbségeket és nem törekedett arra, hogy kényszerrel fogadtasson el bármit is. Ilyen, szeretet által vezérelt ember volt Molnár Mária is.

Molnár Mária 125 éve, 1886. szeptember 11-én született Várpalotán. Az egyházzal akkor került kapcsolatba, amikor a szülei elszegényedtek és felköltöztek Budapestre, ahol munkát, ezáltal sorsuk jobbra fordulását remélhették.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. ősz számában olvasható.