Liszt rendkívül kiterjedt, teljes egészében talán soha össze nem gyűjthető levelezésének első következetes publikálója, La Mara (Marie Lipsius) 1911-ben némiképp kényes témájú kötetet jelentetett meg Liszt und die Frauen címmel.

A könyv kiadását körültekintően tervezte meg. Mivel tisztában volt azzal, milyen színes pletykák keringenek Liszt érzelmi életéről, úgy vélte, a hallgatásnál bizonyosan szerencsésebb és hatékonyabb rehabilitációs eszköz lehet egy mértéktartóan és a lehetőség szerint kikezdhetetlen erkölcsi, valamint intellektuális tartással fogalmazott írás. S hogy igyekezete el is érhesse célját, roppant komoly gondot fordított könyve szereplőinek összeválogatására. Noha a legzajosabb botrányok hősnőinek, az „álkozák” Olga Janinának és az eredetileg Eliza Gilbertnek született Lola Monteznek a történetét – méltatlannak ítélvén – kihagyta a kötetből, az még így is huszonhat életrajzot tartalmaz.

La Marának természetesen esze ágában sem volt azt sugallni, hogy Liszt mind a huszonhat hölggyel szerelmi kapcsolatot tartott fenn, a közvélemény azonban minden bizonnyal szívesen elhitt volna akár kétszer huszonhat szeretőt is, ha úgy adódik. Így az autodidakta filológus és biográfus becsületes törekvései a zongorista-zeneszerző portréjának korabeli átrajzolása helyett végül sokkal inkább jövőbeli kutatások forrásául szolgáltak.

Ami azt illeti, Lisztet valóban nem volt könnyű morálisan kikezdhetetlen polgárnak beállítani, már csak azért sem, mert a XIX. század első felének megbűvölt zsenikultusza olyan tömeghisztériát váltott ki körülötte, amilyenre korábban sosem volt példa. A géniusz már-már természetfeletti képességeit borzongva csodáló közönség, amely fantasztikus tömegben sereglett a divatos virtuózok koncertjeire, olyan karizmatikus vonzerőt talált Lisztben, amilyenhez hasonlót sem az arisztokratikusan zárkózott Chopin, sem a higanykezelésektől rothadó állkapcsú és némiképp sátáni megjelenésű Paganini fellépései nem tudtak nyújtani.

Sajtóbeszámolók és személyes visszaemlékezések szerint az 1840-es évek nagy európai turnéin zaklatott hölgyek csoportjai ájuldoztak Lisztnek már a puszta jelenlététől is; valóságos vadászatot rendeztek egy-egy hajfürtjéért, fiolákba gyűjtötték a csészéje alján maradt kávézaccot, karkötőt készíttettek a koncertjein elpattant zongorahúrokból (ilyesmi a páncéltőkés, kereszthúros hangszerek feltalálása előtti évtizedekben bőségesen akadt minden zongoravirtuóz környezetében). Egy weimari udvarhölgy odáig merészkedett, hogy ékszerbe foglaltatta és nyakláncra akasztva viselte Liszt egy elhajított szivarcsikkjét, alaposan próbára téve a nagyhercegi családot, amely kétségbeesetten próbálta ignorálni az udvarhölgyet körüllengő szagot.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. ősz számában olvasható.