Mit tudunk az ügynökök és besúgók hazai történetéről? Tényleg volt-e vesztegzár a Royal szállóban? Milyen szörnyű titkot rejt a 301-es parcella? Magazinunk legújabb, tavaszi számában ezekre a kérdésekre is választ keresünk.
Velence mindig is különc volt az itáliai városállamok között. A IX. század óta létező Velencei Köztársaság legyőzte Genovát, s így uralma alá hajtotta a Földközi-tengert, távol maradt a Franciaországgal folytatott háborúskodástól, függetleníteni tudta magát a spanyol uralomtól és az onnan kiinduló ellenreformációtól, de még a római pápával szemben is megőrizte függetlenségét, saját vallási hagyományait.
1963-ban váratlan esemény zavarta meg a Royal mindennapjait. Két alkalmazott a szállodában tartotta meg a lakodalmát, és az ifjú ara testén másnapra gyanús kiütések jelentek meg; az orvos himlőre gyanakodott. A diktatórikus rendszer apparátusa azonnal működésbe lépett. A szállót a hatóságok lezárták, a vendégeknek és a dolgozóknak az épületben kellett maradniuk.
A második világháború alatt a család étkeztetése, az élelmiszer beszerzése igen komoly feladatot jelentett az angol nők számára (is). A fejadagként meghatározott porciók, valamint a kuponokra épülő új vásárlási metódus tovább nehezítette ezt a barátságtalan időszakot. A szebbik nem háború okozta megpróbáltatásai. 1941-ben a Mass Observation szociális közvélemény-kutató vállalat élelmezéssel kapcsolatos vizsgálódásai szerint „az egy főre jutó étel beszerzését a magas árak, a romló élelmiszerek, az áruhiány és a kígyózó sorok nehezítik. Az anyaországban élő nők mindennapjait a sorban állás tölti ki”. Az összegzésből az is kitetszik: a nőknél ekkoriban nem a háború volt a fő beszédtéma, hanem inkább az, hogy miből főzzenek teát.
Elsőre talán szokatlannak és meglepőnek tűnnek azok a térképek, amelyeket a LIFE magazin 1942. március 2-i számában tettek közzé: ezen kartográfiai remekek az Egyesült Államok náci inváziójára felkészítve mutatták be, hogy miként juthattak holna el Hitler csapatai az újvilágba.
A besúgók, ügynökök, kémek szervezete jószerivel a XIX. század egészében (is) behálózta a magyar történelmet. Hogy csak egy kirívó példát említsünk – mint láthatjuk a Múlt-kor e számában is –, I. Ferenc császár és király saját testvérét, József nádort is figyeltette. Az már kevésbé ismert, hogy a nádornak ugyancsak saját besúgóhálózata volt.
Egy, a kapitalizmusból mélységesen kiábrándult, ám azért eredendően „polgári felfogású” férfiút mutatott be 1957. Október 3-án egy monstre nemzetközi sajtótájékoztatón a kormány tájékoztatási hivatalának elnökhelyettese, Darvasi István. A kádári sajtóhuszár (később, 1968-tól az úgymond kormánylap Magyar Hírlapot útjára indító főszerkesztő) „a szocialista eszme” győzedelmeskedéseként tálalta fel az „egykori kisgazda képviselőt”, az 1955-ben disszidált Szabó Miklóst. Merthogy a Rákosi börtönét is megjárt politikusnak „alig két esztendő” bőven elegendő Volt ahhoz, hogy a nyugattól megcsömörlötté váljon, s belássa: „minden becsületes magyarnak itt a helye, haza kell jönnie, ha nem akar becstelenné válni”. Merthogy, folytatta dörgedelmes bevezetőjét az elnökhelyettes: a magyar emigrációban való érvényesüléshez „fasisztának, szélsőjobboldalinak és gátlástalan hazaárulónak kell lenni”.
2003-ban két ásatási lehetőséget kaptam az Egyiptomi Legfelsőbb Régészeti Tanácstól. Az egyik Alsó-Egyiptomban, Alexandria közelében, a Kom -Truga nevű helyen egy feltáratlan Ptolemaiosz és római kori település volt.
József főhercegnek, Magyarország nádorának (1796–1847) titkos rendőri megfigyelése szoros összefüggésben állt az udvarban, de különösen a bécsi kormányzatban iránta kialakult, s egyre növekvő bizalmatlansággal.
A náci ideológusok nem ritkán a császárok, királyok és hercegek korát használták fel propagandacéljaikra. Csakhogy a Führer közvetlen környezetében sem tudtak mindig megegyezni abban, hogy éppen kit tiszteljenek.
Ha az angol uralkodók dinasztikus kapcsolatai kerülnek szóba, elsőre VIII. Henrik magánéleti kalandozásai jutnak eszünkbe. Ez azonban csupán a felszín.
