Végső csapás a török hódoltságra

Felkészülés az ütközetre

Eközben a törökök sem szemlélték tétlenül az eseményeket. Az előző évek kudarcaiból tanulva a szultán hatalmas - kb. 70 ezer fős - sereg élén kezdett támadó hadműveletbe. Okos taktikai húzásnak bizonyult, hogy a flottilla megosztva, a Dunán és a Tiszán együttesen hajózott felfelé, így képtelenség volt eldönteni, hogy merre lesz pontosan a támadás iránya. A cél Várad elfoglalása volt, ezért szeptember 8-án az egyesült török haderő megindult a Tisza keleti partján Szeged irányába.

A császári sereg azonnal reagált és erőltetett menetben üldözőbe vette az ellenséget. Az osztrák főparancsnok következőképp indokolta a sietség okát: `Az egyetlen lehetőség a partváltás megakadályozására és az ellenség Erdély irányába való felvonulásának meggátlására, ha szorosan nyomában maradok, s ha megkísérli az átkelést valahol, úgy a hídfőben fojtom meg őket`.

Az erőltetett menet nem volt hiábavaló, és szeptember 10-én a szövetséges erőknek sikerült beérniük az oszmán sereget. Másnap már kora reggel hadrendbe állt a keresztény sereg és megindult Zenta irányába. Az ellenség harcállásainak feltérképezésére kiküldött felderítő csapatok hamar harcba bocsátkoztak a török lovassággal. A csetepaté legfontosabb eredménye, a török lovasság vezetője, Dzsefár pasának az elfogása volt. A pasa vallomása főnyereménynek bizonyult, hiszen kiderült, hogy a szultán néhány ezer lovassal már átkelt a Tiszán, viszont a nehéztüzérség még a túlparton várakozott.

A pasa információit megerősítették a felderítők is, de Savoyai ennek ellenére saját szemével akarta látni az ellenséges sereg elhelyezkedését. Pár nappal később a főparancsnok, így emlékezett vissza a látottakra: "A felgyújtott élelmezési házhoz csatlakozó híd mindkét oldalán erős sánc állt, mély árokkal övezve. A sánc ötszáz lépés hosszú volt, és jól kialakított szekérvár vette körül". Ez az erődítés volt a hídfő belső magva. E körül, kb. ezerlépésnyi félkörben futott egy rondellával és kitörő nyílásokkal kiépített erős sáncvonal, amelynek végei a Tiszára támaszkodtak. Savoyai egyből felismerte a kínálkozó alkalmat: mivel a török gyalogság jelentős része még nem volt a sáncok mögött, ezért ez volt a legjobb alkalom a támadásra.

A császári főparancsnok egymás mögött két lépcsőben elhelyezve állította hadrendbe seregét. Elől sorakozott fel a gyalogság, hátul a derékhad és szárnyak mögött várakozott a lovasság az esetleges török átkaroló hadművelet kivédésére. Savoyai a balszárnyat külön megerősítette, mivel erről az oldalról tervezte a támadás megindítását.

Már délután 5 óra volt, amikor a szövetséges erők támadást indították a balszárnyon. A török lovasság megpróbálkozott egy ellencsapással, de végül inkább kitértek a harc elöl. A támadás lendületét a török kartácstűz törte meg, majd ezt követően egyfajta patthelyzet alakult ki. Az oszmánok többször próbálkoztak kitöréssel, de az akciókból hiányzott az összehangoltság. A másik oldalon pont ez a tényező bizonyult később döntőnek a csata kimenetele szempontjából.

1. A változó hadiszerencse
2. Felkészülés az ütközetre
3. Út a végső béke felé