Végső csapás a török hódoltságra

Út a végső béke felé

A szövetségesek nyomasztó fölényét látva Elmas Mehmed nagyvezír ekkor egy lovashadtesttel megtámadta a Guido Starhemberg vezette keresztény balszárnyat. A támadás ez esetben is elbukott, ráadásul a török lovasságot üldöző csapatoknak sikerült benyomulniuk a hídfőbe. A betörés egyértelműen megmutatta a török védelem leggyengébb pontját: egy 40-50 lépésnyi homokzátonyt, amelyen keresztül a sáncrendszert kikerülve egészen a hídfőig lehetett eljutni. Ekkor a török lovasság a másik oldalon próbálkozott kitöréssel, de az ellenséges tüzérség hamar megálljt parancsolt a támadásnak.

A csata korabeli metszeten

Rabutin csapatai ekkor benyomultak a védelembe támadt résbe. Támogatásukra Savoyai a centrumban elhelyezkedő gyalogság egy részét átvezényelte a balszárnyhoz. A siker teljes volt, a török védelemben totális zavar támadt. Ezt kihasználva a centrumban várakozó gyalogság megrohamozta a sáncokat, és az időzítés ismét tökéletesen sikerült. A sáncokon pokoli kézitusa kezdődött, de már csak idő kérdése volt, hogy mikor omlik teljesen össze a bekerített török védelem. A csata utolsó szakasza egy hatalmas vérfürdő volt. Iszonyatos mészárlás vette kezdetét, és senkinek sem kegyelmeztek. Állítólag Thököly Imre is bennrekedt a hídfőben, és csak úgy sikerült megmenekülnie, hogy halottnak tette magát, majd az éj leple alatt átkúszott a túlpartra.

A veszteségeket számszerűsítve még jobban kitűnik a szövetséges sereg győzelemének jelentősége: összesen 699 halott és 1934 sebesült volt a mérleg, ezzel szemben a török oldalon nagyjából 20 ezer halottal számolhatunk. Elmas Mehmed nagyvezírt és több magas rangú főtisztet is a harctéren ért a végzet. A zsákmány sem volt mindennapi, a rengeteg zászló, lőszer, élelmiszer mellett olyan különlegességek is a győzteseket gazdagította, mint a szultán pecsétje, kardja, ezüstkészlete.

A szultán miután végignézte serege bekerítését elmenekült Temesvárra. Savoyait sokan bírálták, hogy nem kezdett újabb hadműveletbe a megmaradt oszmán sereg szétverésére. Az igazság azonban az volt, hogy az akadozó utánpótlás és a sereg morális állapota - nem fizették ki a zsoldot - nem tette lehetővé újabb támadó hadművelet megindítását. Ennek ellenére a zentai győzelem jelentős változást eredményezett. A sztambuli angol követ William Paget közreműködésével béketárgyalások kezdődtek a két birodalom között, amely végül elvezetett a karlócai békekötéshez.

Az a tény már kevésbé ismert, hogy a Szent Liga egyesült hadainak közös győzelmét nem követte közös békekötés, pedig a szerződő felek a Szent Liga alapokmányában erre kötelezték magukat. A történelmi szakirodalomban meghonosodott karlócai béke kifejezés pontosításra szorul, hiszen ebben a szerémségi városkában nem egyetlen, hanem négy bilaterális megállapodás került aláírásra. Huszonötéves, tartós fegyverszünetben állapodott meg a Német-római Császárság, a Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság és a Velencei Köztársaság a vesztes Oszmán Birodalommal, Oroszország pedig mindössze kétéves armistitiumban egyezett ki a Portával.

Ez utóbbi hatalom törökellenes háborúban játszott szerepéről, a magyarországi felszabadító háborúval párhuzamos akcióiról még a szakmai körök is meglehetősen pontatlan ismerettel rendelkeznek. Oroszország Szent Ligához való csatlakozásának időpontját is eltérő módon adják meg a magyarországi kézikönyvek, kronológiák, szakmunkák. A karlócai és a konstantinápolyi események 300. évfordulója alkalmat teremt ilyen és ehhez hasonló tévedések, pontatlanságok tisztázására. Olvasson többet a békeszerződésről az Aetas-ban!

1. A változó hadiszerencse
2. Felkészülés az ütközetre
3. Út a végső béke felé