1950. április 4-én feszes díszlépésben menetelt végig a budapesti Dózsa György úton az Államvédelmi Hatóság krémje. A bámészkodók ekkor láthatták először együtt masírozni az egyenruhájuk jelzései alapján „zöld ávósnak” nevezett határőröket, és a „kék ávósnak” titulált karhatalmistákat. (Az „ávós” kifejezés az ÁVH egyik elődje, az ÁVO, azaz az Államvédelmi Osztály tagjaival kapcsolatosan került be és rögzült a közbeszédben.) Aki nem volt jelen, másnap a napilapokból kaphatott részletekbe menő tájékoztatást az ország „felszabadulásának” ötödik évfordulójára szervezett nagyszabású parádéról.

„Viharzik a taps, s ismét magasra lángol a lelkesedés, mikor feltűnnek az államvédelmi határőrök zöldparolis, tányérsapkás alakulatai. A zenekarok közben egyre játszanak, a nagydob ütemes zengése, a díszszázadok lépteinek ütemes dobbanása, összevegyülve a nézők örömrivalgásával – megannyi messzihangzó üzenet az imperialistáknak, s Tito bandájának, hogy készen állunk megvédeni határainkat, a nép államát, mindazt, amit április 4. jóvoltából kivívtunk. Megvédjük minden ellenség, minden fenyegetés, minden támadás ellen – ez sugárzik az államvédelmi zászlóaljak katonáinak tekintetéből. Az államvédelmi őrök kékszegélyes, tányérsapkás alakulatai jönnek most. Ők is sokszor kipróbált, nagyszerű harcosok, akik ébren védték a népi demokráciánkat az álcázott ellenség merényleteiről a múltban is. A munkásosztály legjobb fiai vonulnak ott köztük, Rákosi elvtárs, Vorosilov elvtárs felé néz hűséges és büszke tekintetük. Ezeknek a katonáknak az öntudata is fegyver, amit a Párt nevelése adott nekik, és amely a Szovjetunió vezette béketábor legyőzhetetlen harcosává emeli őket, s többi bajtársukat is.” (Szabad Nép, 1950. április 5.)

A sajtó szétröpítette az országban a hírt a politikai rendőrség erődemonstrációjáról, bár hogy ezzel mindenhol örömteli perceket szerzett volna, igencsak kétséges. A tudósítás bizonyosan nem váltott ki lelkesedést azok körében, ahol valamely családtag már személyes tapasztalatokat szerzett az Andrássy út 60. sajátos „vendégszeretetéről”. Ünneplésre igazán a hatóság vezetőjének volt oka. Péter Gábor ugyanis pár hónappal korábban bújtatta ki a szervezetét a Belügyminisztériumból, és kis túlzással államvédelmi miniszterként őrködött az ország „külső és belső biztonságán”, nem beszélve arról, hogy újdonsült önállóságát hirtelen izmosodással is tetézhette. A második világháború óta eltelt öt esztendőt az egykori szabóinas és csapata igen jól kihasználta. Az államrendőrség egyik osztályából az ország harmadik fegyveres testületévé nőtte ki magát, sőt létszáma nemsokára – még ha nem is közelítette meg a harmadik világháborúra trenírozott 200 ezres katonaságot, de – jócskán meghaladta egykori anyaszervezetét. Míg a közrendészet állományában az 1950-es évek elején 22 ezren szolgáltak, addig az ÁVH 35 ezer fős militarizált állománnyal és 45 ezer besúgóval büszkélkedhetett. A fél évtized ugyanakkor elég volt arra is, hogy elévülhetetlen érdemeket szerezzenek a kommunista párt egyeduralmának megteremtésében és megtartásában, amelynek lényegi eleme a társadalom kollektív megfélemlítése volt.

Aki nem vonult, figyelt

A mindennapossá vált bizonytalanságért, rettegésért felelős politikai rendőrségnek az állami ünnepeken még fokozottabb éberséget kellett tanúsítania, hiszen minden olyan esemény, amely az emberek legális gyülekezésével járt együtt, lehetőséget adott egyszersmind a kontrollálatlan, nyilvános kritikára is. Az előzetes biztonsági intézkedések részeként mozgósították az ügynöki hálózatot, fokozva a potenciális „rendbontók”, röpiratozók, de lényegében minden ellenségesként kezelt személy vagy csoportosulás megfigyelését. A hivatásos ávéhások a rendőrséggel együttműködve a középületeket, az emlékműveket és a népgazdaság szempontjából fontos objektumokat tartották szemmel, és ilyenkor még jobban megszigorították az államhatárok őrizetét. Az internálótáborokban napokra leállt a munka, a rabok a zárkájukban maradtak, az őröknek mellőzni kellett mindenfajta „fogolymozgatást”. Az államvédelem figyelmét a legapróbb részlet sem kerülhette el. A felfokozott éberségben még egy üresen hagyott operaházi szék is szemet szúrhatott. 1949. január 31-én lajstromba kerültek mindazok, akik a köztársaság kikiáltásának harmadik évfordulójára szervezett díszelőadástól távolmaradtak. Az összeírást elrendelő belügyminiszter, Kádár János az akkor még a tárcájához tartozó hatóság jelentésének – amelyen olyan hiányzók szerepeltek, mint Barankovics István, a Demokrata Néppárt elnöke, vagy Somlay Artúr színész, a Valahol Európában című film főszereplője – nagy jelentőséget tulajdonított, hiszen nyomban tovább küldte azt Rákosi Mátyásnak. Kádár amúgy egy szomorú emléket is őrzött a hivatalos ünneplésekkel kapcsolatban. Az előző évben öccse, Csermanek Jenő, az államvédelem hadnagya május 1-jére akarta lakását fellobogózni, ám a háborúban megrongálódott erkély leszakadt alatta, minek következtében szörnyethalt.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2013. tavasz számában olvasható.