Tolnai járásbíró a magyar régészet szolgálatában

Kikapcsolódásként régészkedett

Szelle Zsigmond 1838. május 1-jén született Pakson. Elemi iskoláit szülőföldjén végezte, középiskolai vizsgáit a kalocsai, majd a pesti piaristáknál tette le. 1856-ban katona lett, a seregben egy hónap híján hét évig szolgált. 1863 tavaszán megyei esküdt lett, egy év múlva pedig aljegyzővé nevezték ki. 1866-ban vette feleségül Balogh Honórát, Béri Balogh Ádám kuruc brigadéros dédunokáját. 1870-ben sikeres bírói vizsgát tett Pozsonyban, 1872. január 1-jén pedig a dunaföldvári járásbíró hivatalát nyerte el. Munkáját példásan végezte, aktívan részt vett a közéletben. 1897. február 4-én hunyt el.

Szelle egész életében nagy figyelmet fordított a múlt megismerésére. Kedvelt időtöltése volt a régészeti emlékek felkutatása, amire Dunaföldvár határa remek terepnek bizonyult. Útjaira két napszámos is elkísérte, akik a kívánt helyeken a föld megmozgatását végezték el. Az eredményekről a szakmai folyóiratokban és a helyi lapokban rendszeresen beszámolt, ugyanakkor ő maga is jelezte - például Török Aurélnak írt egyik levelében -, hogy a régészkedést kikapcsolódásnak tekinti. `A sok baj és nyomorúság között azért úgy a régészeti, mint az anthropológiai kutatások valóságos oázisokként szolgálnak nekem, pihenőül, hol aztán ismét erőt gyűjtöttem magamnak a további küzdelmekre.`

Ahol Szelle ásott: Dunaföldvár a levegőből

Az objektumokról az amatőr régész az ismerőseitől szerzett tudomást, de gyakran személyesen is kutakodott. A munkálatok mindössze néhány napig zajlottak, a rövidség a korábban említett hivatali teendők elvégzésével magyarázható. A feltárásokról Szelle helyszínrajzot nem, hosszabb-rövidebb beszámolót viszont mindig készített. Ásatási módszereit mai szemmel nehéz rekonstruálni, mivel cikkeiben nem értekezett a technikai részletekről. Valószínűleg szűk, 70-80 cm széles kutatóárkokkal dolgozott, és a rétegeket az ásónyomokkal azonosította. Használhatta a mai spakni ősét is, mivel többször hangsúlyozta, hogy a megtalált tárgyakat csak rendkívül óvatosan lehet a földtől megtisztítani, egy kés-szerű szerszám segítségével.

Szelle igyekezett feldolgozni az előkerült leletanyagot és megismertetni a helyiekkel vagy a szakmával. 1894-ben az Archaeológiai Közleményekben jelentette meg Duna-Földvár régi emlékei című cikkét. A tanulmány elkészítése azonban éveket vett igénybe, és a kéziratot először Fraknói Vilmoshoz küldte, aki elismeréssel nyilatkozott róla. Úgy tűnik, hogy Török Auréllal is konzultált bizonyos kérdésekben, akivel a szakmai kapcsolaton túl személyes szimpátia is kialakulhatott.

Szelle 1894-ben adományozta geológiai, régészeti, numizmatikai és könyvgyűjteményét a paksi polgári fiúiskolának. Döntésében egyrészt minden bizonnyal közrejátszott, hogy a földváriak nem mutattak nagy érdeklődést a kollekció iránt, másrészt pedig a korszakban egyáltalán nem volt ritka, ha egy-egy középiskola önálló régiségtárral rendelkezett. A régészeti anyag értékét az is növelte, hogy Szelle Dunaföldvár esetében pontosan lokalizálta az egyes darabokat (ez a dűlő nevét, vagy a telek tulajdonosát jelentette), és a Magyar Nemzeti Múzeumba is juttatott különböző leletanyagot. Feltűnő viszont, hogy nincs adat arra, hogy Tolna megye más régiségbúváraival kapcsolatot tartott volna.

A járásbíró gyűjteményének sorsa végül szomorúan alakult. Az iskolában kezdetben egy külön termet hoztak létre, amely a "Szelle-muzeum" nevet kapta. Az adományozók általában a diákok voltak, időnként egy-egy gazdagabb mecénás révén is gyarapodhatott a kollekció. Az itt őrzött tárgyak számát nem tudjuk pontosan megállapítani, mivel a kimutatások komoly ellentmondásokat tartalmaznak. A gyűjtemény sorsát a II. világháború pecsételte meg. 1944 októberétől az iskolában munkaszolgálatosokat, majd hadifoglyokat és szovjet katonákat szállásoltak el, és a hasonló körülmények miatt egy 1945-ös jelentés szerint a Szelle-múzeum anyagának 98 %-a megsemmisült.

1. Kikapcsolódásként régészkedett
2. A magyar régészet születése