Habsburg műgyűjtőkhöz kerültek 18. századi aranykincseink

Joseph Hilarius Eckhel

A (mű)kincsek gyűjtése szinte egyidős az emberiség történetével: már az antik források is remekbe szabott gyűjteményeket említenek. Az ókori Rómában nagy megbecsülésnek örvendtek a hellén alkotások, példának okáért Cicero görög szobrokkal ékesítette házát. A Római Birodalom megszűnése után sem lankadt a gyűjtési láz: szép kollekciók jöttek létre Bizáncban, vagy a Karolingok udvarában.

Az értékek felhalmozása néha a pénzügyi egyensúlyt is szolgálta, Itáliában pedig a pápák bábáskodtak a gyűjtemények kialakításánál: 1471-ben VI. Sixtus pápa antikváriumot alapított. A 18. században aztán egyre több, nyilvánosnak is mondható múzeum nyitotta meg kapuit.

A szilágysomlyói kincs

A Habsburgok legjelentősebb gyűjteményei Bécsben voltak. A családtagok szenvedélyesen vonzódtak a különböző értékek iránt, III. Frigyes például a kisebb leleteket és a pénzeket kedvelte. I. Ferdinánd magyar király, illetve Tiroli Ferdinánd főherceg sem tétlenkedett, ha műkincsekről volt szó, II. Rudolf kollekcióiról pedig legendákat meséltek.

VI. Károly császár Erdélyből szállítatott római feliratos köveket a könyvtár díszítése végett, Mária Terézia uralkodása alatt pedig létrehozták a császári és királyi Éremtárat. Ekkor a különböző gyűjtemények közös irányítás alá kerültek, sőt hetente kétszer a nagyközönség is megcsodálhatta az értékeket. Az Érem- és Régiségtár 1891-ben foglalta el végső helyét a Kunsthistorisches Museum-ban. A cikk ezután az évtized főbb kincsleleteinek sorsát elemzi.

A nagyszentmiklósi kincs

Megtudhatjuk például, hogy Bécs intézkedései az előkerült pénzeket is érintették. A hatósági eljárások során lefoglalt éremkincseket az Éremtárba szállították, ahol a gyűjtemény számára értékes darabokat válogatták ki. Joseph Hilarius Eckhel, a modern numizmatika megalapítója így külön kérvényezte a császárnál, hogy az Erdélyben talált éremleleteket Bécsbe vitethesse. A más típusú régészeti leletek ekkor még kisebb szerepet kaptak: az őskori bronz sarlók a természettudományi gyűjteményeket gazdagították.

Kalandos sorsa lett az 1790-ben talált osztrópatakai leletnek: a több mint másfél kilogramm aranyból, nyolc kilogramm ezüstékszerekből álló csoportot először Budára majd Bécsbe szállították. Eckhel azonban csak a legjelentősebbeket válogatta ki, a maradékot beolvasztották.

1797. augusztus 3-án Szilágysomlyó mellett két pásztorgyerek mesés kincsekre bukkant. Szerencsére az értékes leletek a hatóságokhoz kerültek, és a bécsi Pénzverő Hivatalban listát készítettek a tárgyakról. Erre azért volt szükség, mert ez alapján tudták kifizetni a megtalálókat illetve a telektulajdonost. Eckhel figyelmét a szilágysomlyói értékek sem kerülték el, sőt az egészet - válogatás nélkül - megvásároltatta.

Prohászka a cikkben rekonstruálta a nagyszentmiklósi kincs izgalmas történetét is. az olvasó így megtudhatja, hogy a megtaláló, Neza Vuin nem kívánta beszolgáltatni a tárgyakat, mivel egy korábbi felfedezéséért nem kapott jutalmat. A család maga próbálta értékesíteni a leleteket, de nem találtak rá vevőt. Ekkor hívták ismerőseiket, köztük egy Jankovics István nevű aranyművest. Ő először a tárgyakról letört kisebb darabokat próbált meg pénzzé tenni. Naum Nitta gyapjúkereskedő hajlandónak mutatkozott a leletegyüttes megvásárlására, sőt a megtalálókkal is felvette a kapcsolatot. A nagy sürgés-forgás azonban már a felkeltette a hatóságok figyelmét, és lefoglaltatták a tárgyakat. Végül pénzjutalomban csak a terület tulajdonosa részesült, ráadásul több mint egy évtizeddel később.

1799-ben újabb hatalmas kincsre bukkantak Nagyszentmiklós közelében, a megtalálás körülményeiről szeptember 10-én állítottak ki jegyzőkönyvet. A kincsek megmaradásában nagy szerepet játszott Neumann abbé, aki nem sokkal előtte vette át a császári Régiségtár irányítását. Őt ugyanis nem csak a pénzek, hanem a tárgyak is érdekelték, így az aranyedények nem osztoztak az osztrópatakaiak mostoha sorsában.