Az elárult forradalom mítosza

1918. szeptember 28. A világháborús német szoldateszka szürke eminenciása, Ludendorff tábornok pánikba esik: az összeomlás napokon belül bekövetkezhet, azonnal fegyverszünetet kell kérni. A háború azonban még több mint egy hónapig elhúzódik.

Közben a hatalom jelentős belpolitikai változtatásokat kezdeményez, amelyekkel Németország demokratikus átalakulását kívánja demonstrálni a világ előtt. A haditengerészet vezetői egy utolsó, értelmetlen csatába akarják belehajszolni a flottát, mert úgy tartják, erre kötelezi őket az úri becsület. A matrózok fellázadnak, a lázadásból forradalom lesz.

Mit tesz ebben a helyzetben Friedrich Ebert, a Szociáldemokrata Párt elnöke? A forradalom élére áll, holott saját szavai szerint gyűlöli a forradalmat, mint a bűnt. Ő lesz a forradalmi kormány, a Népmegbízottak Tanácsának elnöke, és közben a frontról visszatérő hadsereget próbálja bevetni a forradalom ellen.

Később az ellenforradalmár szabadcsapatokkal szövetkezve veri le a forradalmat - a szociáldemokrata vezető azt a forradalmat, amelynek résztvevői,Haffner szerint, többségükben szociáldemokrata munkások voltak. Szövetségesei azonban nem méltányolják Ebert érdemeit, őt okolják a háborús vereségért, amivel végül is a halálba hajszolják.

Helytálló-e az az érv, hogy csak az Ebert által választott út térítette el Németországot Oroszország sorsától? Nem, állítja Haffner, éppen ellenkezőleg, egy győztes forradalom ugyanis megmenthette volna Németországot Hitlertől. A forradalom ötvenedik évfordulójára írt könyv arra inti a németeket, hogy a múlt, amellyel szembe kell nézniük, nem a nácizmussal kezdődik.

Részlet a könyvből:

Volt azonban egy olyan drámai pillanat, amikor úgy látszott, hogy a kafkai történettől eltérő fordulat következik be. A háborús vereség következtében 1918-ban a császári birodalom kapuőrei maguktól kinyitották a szociáldemokrata vezetők előtt a hosszú időn keresztül zárva tartott külső kaput, és, nem minden hátsó gondolat nélkül, önként bebocsátották őket a hatalom pitvarába. Ezt követően a velük együtt bezúduló és vezetőiknek elébe vágó, őket magukkal sodró szociáldemokrata tömegek betörték a hatalom legbelsőbb szentélyét őrző ajtót. Fél évszázadig tartó várakozás után, 1918 novemberében úgy látszott, hogy a szociáldemokrácia végre révbe ért. És ekkor valami hihetetlen dolog történt. A szociáldemokrata vezetők csak kénytelen-kelletlen foglalták el a megüresedett trónt, amelyre a szociáldemokrata tömegek emelték őket, és haladéktalanul mozgósították a gazdátlan palotaőrséget saját párthíveik kiűzésére. Egy év múlva újra a kapu előtt találták magukat - immár örökre. Az 1918-as forradalom szociáldemokrata forradalom volt, amelyet a szociáldemorata vezetők vertek le - példa nélküli esemény a világtörténelemben.

Sebastian Haffner német újságíró szigorúan, és keményen száll szembe a német történelemről elterjedt tévhitekkel, és esszéjében gondosan cáfol minden egyes féligazságot. Az eredetileg 1979-ben megjelent munka keserű felismeréssel zárul, amelyet aztán a 2002-es újbóli kiadás kapcsán a szerző csak megerősíteni tudott, ragaszkodva abban megfogalmazott ítéletéhez.

Haffner, Sebastian: Az elárult forradalom. Németország 1918-19. Ford.: Liska Endre. Európa Kiadó, Bp., 2007. 308 o.
Ára: 2400 Ft