Kémelhárítók „rendszerváltása"

2014. október 1. 10:09 Müller Rolf

Az 1989-es év történetének elbeszélésekor bevett módszer a korabeli állambiztonság fennmaradt dokumentációjára támaszkodni, az eseményeket a szervezet nézőpontjából láttatni. Az esetek többségében szinte kizárólag csak egy, a rendszerváltás után „főbűnösnek” kikiáltott részlegre, a belső ellenzékkel foglalkozó III/III. Csoportfőnökségre irányul a figyelem. Szakítva az ilyesfajta hagyományokkal, az alábbi sorokban a kádári titkosszolgálat kevésbé ismert területéről, a kémelhárításról lesz szó.

Korábban

A III/II. szervezete és vezérkara

A kémelhárítástól ‒ nagy általánosságban ‒ a korszak alkonyán sem vártak el mást, mint a korábbi évtizedekben: vagyis a nyugati kémek felderítését, leleplezését, félrevezetését az országhatárokon belül, illetve úgynevezett „támadólagos” formában külföldön. A feladatlistában újat talán csak a fokozódónak ítélt terrorveszély kiiktatása jelentett. A munkát országosan a Belügyminisztérium III/II. Csoportfőnöksége koordinálta tizenhárom osztállyal és egy önálló alosztállyal. A központi apparátus szakirányításával az egyes rendőr-főkapitányságokon is működtek kémelhárítók, sőt mondhatjuk, hogy a belső reakció ellen dolgozó III/III-asok mellett az ő tevékenységük képezte a budapesti/vidéki állambiztonsági munka dandárját (hozzájuk képest a hírszerzők, a titkos technikákat alkalmazó figyelők, a lehallgatók, a levélellenőrzők jóval kisebb létszámban, a katonai elhárítók pedig egyáltalán nem képviseltették magukat a területi szerveknél).

Nem véletlen tehát, hogy a főkapitányságok III/II-es beosztottainak reszortja igen sokrétű volt: ők végezték az illetékességi területükön élő azon külföldiek ellenőrzését, akikről feltételezték, hogy kémtevékenységet folytathatnak (tudósítók, ösztöndíjasok, kutatók, oktatók, mérnökök), és szemmel tartották a lakosság olyan csoportjait, amelyek kémszervezetek potenciális bázisaként jöhettek szóba (például a német ajkúak, a görög emigránsok). Mindezeken túl biztosítaniuk kellett a hadiipari és egyéb titkos objektumok (magyar és szovjet katonai egységek, kormányobjektumok) környezetét, a vasúti közlekedést, a postát, továbbá az államtitok-védelmet. Megfigyelték az amnesztiával hazatért ellenséges tevékenységgel gyanúsíthatókat, vagyis az úgynevezett Központi Kémelhárítási Adattárban szereplő beutazókat. Megelőző jellegű „operatív védelmet” biztosítottak a kiutazóknak, illetve feladataik közé tartozott az országban tartózkodó külföldiek és a magyar állampolgárok közötti „gyanús kapcsolatok” felderítése.

A cikk folytatását keresse a Múlt-kor történelmi magazin őszi számában!