Lovával temették el a langobard harcost

A langobardok - a hosszú szakállúak - néppé formálódása a mai Németország északnyugati részén ment végbe, nyelvük az ószász és az ófríz nyelvekkel mutatott rokonságot. Az 1. században az Elba vidékéről vándoroltak el, megjelentek a Cseh-medencében, Morvaországban, Alsó-Ausztriában, majd Pannóniában is.

A 6. században támadták meg Itáliát: Alboin király félmilliós serege 568-ban kelt át az Alpokon, és sorra elhódította a bizánciaktól Vicenzát, Veronát és Bresciát. Az ország északi részén a langobardok királyságot alapítottak, amely mintegy száz éven át maradt fenn. Emléküket nevében őrzi a mai Lombardia-tartomány.

Az archeológusok a csontvázat 1400 évesre becsülik. Feltételezéseik szerint a harcos 25 éves lehetett, amikor - feltehetően maláriában - elhunyt. A harcost lovával együtt temették el, ami a feltárást irányító Gabriella Panto szerint igen szokatlan. A harci paripák igen nagy becsben álltak, s nemigen fordult elő, hogy egy lovat csupán azért öltek le, mert gazdája elhunyt. Ugyanakkor előfordult, hogy a lovak fejét helyezték halott gazdájuk mellé a sírba.

A sírban a régészek egy "kincses ládikát" találtak, amelyet hamarosan röntgenvizsgálatnak vetnek alá. A harcos aprócska tarsolyában egy pár csipeszre, valamint bronz övcsatra leltek. Mutatóujján gyűrűt viselt, fegyverzetéhez egy kés, valamint a közelharcban használatos rövid kard tartozott.

Az ásatások során a régészek feltárták a langobardok testonai táborát is. A hódítók vízvezetéket, öntözőrendszert, valamint egy sor apró, alapzat nélküli fakunyhót építettek. A leletek közé tartozik egy kutyacsontváz is.

(Múlt-kor/MTI)