Szétszóródhattak az indiánok között az „elveszett kolónia” lakói

A második kolónia

Ez volt tehát a helyzet 1586-1587 telén, amikor a művész John White felajánlotta, hogy civil expedíciót vezet Virginiába. 1585-ben White csupán az első néhány hetet töltötte az expedícióval a szigeten, így nem tapasztalta meg azt az ínséget és veszélyt, amelyet később Lane és emberei átéltek. A vele kiutazók nagy része a jelek szerint Londonból származott, kézműves és középosztálybeli háttérből. Teljes családok is a telepesek közé álltak, mások úgy hajóztak el, hogy családjuk majd követi őket. A kivándorlásuk melletti legfőbb érvül talán a kecsegtető gazdasági lehetőségek szolgáltak, de a tengerentúlon jobban biztosítottnak látszó vallásszabadság szintén szerepet játszhatott döntésükben.

A második kolónia hajói 1587 nyarán érkeztek Roanoke-ra. Itt vita kerekedett a kapitány (aki a tengeren parancsolt) és a kormányzó, White között (aki a szárazföldön átvette az irányítást). White később azt írta, Raleigh-tól azt az utasítást kapta, hogy a telepeseket vigye északra, a mély vízű Chesapeake-öbölhöz, amelyet Lane alkalmasabbnak tartott támaszpontnak a privatérok számára, valamint közelebb volt a hegyvidék réz- és esetleges arany- és ezüstlelőhelyeihez. A kapitány azonban úgy tűnik, nem érezte magára értendőnek ezt az utasítást, ugyanis nem volt hajlandó továbbvinni a telepeseket.

Amikor a csoport megérkezett, üresen találták a roanoke-i települést, az erődítmény romokban hevert, a közeli szárazföld indiánjai pedig barátságtalanok voltak. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy egy, a partraszálláskor történt baleset miatt az élelmiszerkészleteik nagy része odaveszett. Miután a korábban épült kunyhók egy részét lakhatóvá tették, és néhány újat is építettek, az új gyarmat vezetői úgy döntöttek, egyenesen Raleigh-hoz kell fordulniuk segítségért, ezt a kérést pedig megítélésük szerint egyedül White kormányzó tolmácsolhatta. Mielőtt elhajózott, White szemtanúja volt két fontos eseménynek: unokája, Virginia Dare születésének – ő volt az első angol gyermek, aki az Újvilágban született –, valamint a helyi elöljáró Manteo megkeresztelését és Roanoke lordjává való kinevezését. E két dolgot vélhetően nem csak White, de a többi telepes is úgy látta, mint egy gyarmati születésű lakosság kezdeti csíráját, valamint az indiánok az Erzsébet-kori angol vallási és politikai struktúrába való integrálásának kezdetét.

John White 1590-es visszaérkezése azt bizonyította, ez a tengerentúli Anglia csupán egy álom volt. Nem volt sem gyarmat, sem lakosság, sem keresztény indián uradalom. White és a tengerészek friss lábnyomokat fedeztek fel Roanoke partján – bizonyítékát annak, hogy a helyi indiánok ellenségesek voltak, vagy legalábbis tartottak az angol csoporttól. A településen egy fába faragva a CRO betűket találták, ezt Manteo barátságos törzse, a Croatoan neveként értelmezték (White később úgy emlékezett, a név egészében is bele volt vésve egy kapufélfába), így a keresők arra jutottak, délre kell hajózniuk a törzs központjához, a Hatteras-szigetre. Miután azonban hajóra szálltak, a viharos időjárás egyre északabbra kényszerítette őket, egészen addig, míg nem maradt más választásuk, mint hazatérni. Angol hajó nem is jutott el később sem Hatterasra, de az Outer Banks mellett elhajózó spanyolok később integető és európai stílusú hangszereken játszó indiánokat láttak.

A rejtély magyarázata

Mi történt tehát az „elveszett kolóniával”? Miért tűnt el? Amikor a társadalmi és demográfiai szerencsétlenségek okait vizsgáljuk, hagyományosan négy lehetőség merül fel: háború, éhínség, járvány, és halál. Valószínű, hogy mind a négy szerepet játszott az Erzsébet-kori Virginia korai végében. Annyit bizonyosan tudunk, hogy a spanyolok sem találták meg soha a gyarmatot, azonban pont a spanyolok által jelentett fenyegetés miatt vándorolhattak nyugatabbra is. White maga is úgy gondolta, hogy a telepeseknek szándékában állt „50 mérfölddel a szárazföld belseje felé” költözni. Ráadásul 1587-re a Roanoke-hoz közeli szárazföldön élő indiánok egyértelműen ellenségesek voltak az angolokkal. Nem sokkal a civil telepesek első megérkezése után egy rákászni indult angol férfi holttestét telenyilazva és megcsonkítva találták meg. Ez a helyi fenyegetés szintén jó ok lehetett Roanoke elhagyására.

Azt is tudjuk, hogy Lane katonái 1586-ban komoly élelmiszerhiánnyal küzdöttek, és hogy White 1587-ben azért tért vissza Angliába, mert élelmiszerkészleteik odavesztek. A civil telepesek kezében nem volt semmiféle eszköz, amivel rábírhatták volna az indiánokat, hogy osszák meg velük téli tartalékaikat. A későbbi jamestowni gyarmat esetében is az éhínség okozta az „éhező időt” („Starving Time”), amikor az indiánok nem voltak hajlandók élelmiszert eladni az angoloknak. A mai Észak-Karolina területén nem volt egységes indián közösség, amely esetleg el tudta volna látni a telepeseket, így valószínűsíthető, hogy az angolok kisebb csoportokra tagolódtak szét, amelyek külön-külön igyekeztek túlélni. Jamestownban a betegség – sőt, maga a pestis is – időről időre alapjaiban gyengítette meg a fiatal gyarmatot. A fertőző betegségek hasonló szerepet játszhattak Roanoke-on.

Mindhárom ok, ha hagyták elszabadulni, a negyedikhez vezetett: a halálhoz. White és tengerészei nem találtak sem temetkezési helyet, sem emberi maradványokat a Roanoke-on töltött néhány óra során, így aztán igencsak elképzelhető, hogy a telepesek elhagyták a szigetet, mielőtt a balsors utolérte volna őket. Ezután vélhetően kettő vagy akár több csoportra oszlottak szét. Az egyik csoport az utánpótlást hozó hajókat várhatta a Croatoan törzs körében az Outer Banks-en, a másik pedig megtehette az 50 mérföldet (81 kilométert) a szárazföld belseje felé egy biztonságosabb és védhetőbb helyre. Jamestown telepesei hallottak is másodkézből híreszteléseket arról, hogy voltak roanoke-i túlélők, akik beljebbi területeken a helyi törzsekkel éltek, de ezek sosem nyertek megerősítést.

2012-ben aztán a First Colony Foundation („Első Gyarmat Alapítvány”, FCF), egy Raleigh amerikai gyarmatait kutató, történészekből és régészekből álló társaság megkérte a British Museumot, vizsgáljon meg néhány papírból készült foltozást, amely a múzeumban őrzött, John White által Sir Walter Raleigh számára készített La Virginea Pars című kéziratos térképen található. A múzeum az egyik papírfolt alatt egy korabeli erőd jelét fedezte fel, a folt felszínén pedig egy megerődített város halvány képét találták, talán láthatatlan tintával rajzolva. A folt az Albemarle-szoros nyugati végénél volt, körülbelül 50 mérföldre a Roanoke-szigettől.

Az FCF által végzett távirányítós érzékelés és terepmunka nem talált ilyesfajta erődítményt öt mérföldes körzetben, de csapatai fém tárgyakat és Tudor-kori házi kerámiákat is találtak egy korabeli algonkin falu melletti helyszínen. Mivel ilyen edényeket Lane katonái az 1585-1586-os expedícióra nem vittek volna, az FCF kutatói 2015-ben bejelentették, hogy az „X-helyszín” volt a vélhető lakhelye az „elveszett kolónia” néhány tagjának, legalábbis egy rövid ideig. A helyszín feltárása és a továbbiak keresése tovább folytatódik.

1. Anglia az Újvilágban
2. A második kolónia

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

13. Magyarország politikai intézményrendszere és választási rendszere
IV. Politikai berendezkedések a modern korban

• A rendszerváltoztatás belülről
• Kilincs a túloldalon
• Kormányzás ellenszélben