Hogyan zajlottak a középkori állatperek?

Kocaper 1457-ből

Kakas a máglyán

1494. június 14-én letartóztattak egy disznót, mert „megfojtott és megcsonkított egy bölcsőjében fekvő kisgyereket, Jehan Lenfant clermonti marhapásztor és felesége, Gillon kisfiát.” A per alatt számos tanú számolt be arról, hogy „húsvét napjának reggelén, miközben az apa a marhákra vigyázott, az anya pedig éppen Dizy faluban tartózkodott, a csecsemőt magára hagyták bölcsőjében, a nevezett disznó pedig a nevezett időben bement a nevezett házba, eltorzította a nevezett kisfiút, megette az arcát és a nyakát, aki [a kisfiú] a harapások és a csonkítások következtében távozott az élők sorából.” Miután a bírák számba vették a bizonyítékokat, kihirdették az ítéletet: a „nevezett bűncselekménnyel szembeni utálatunktól és borzalmunktól, valamint a példamutatás és az igazság érvényesítésének szándékától vezérelve” akasztás általi halálra ítélték az ekkor épp egy apátsági börtönben raboskodó állatot. 

A középkori Európában legalább 85 állatpert tartottak – sokat közülük Franciaországban és Svájcban –, a kora újkortól egészen a 20. század elejéig pedig tovább nőtt az állatokat vádlottként érintő bírósági eljárások száma. Kétség sem férhet hozzá, hogy a középkorban a fent említettnél jóval több állatpert rendeztek, többségükről azonban nem készítettek feljegyzést. Volt, hogy egyes embereket „bántalmazó” állatok ellen büntetőeljárást indítottak, de az is előfordult, hogy egyházi bíróság elé citálták az emberek tulajdonában kárt okozó állatokat.

A témával elsőként Edward P. Evans foglalkozott 1906-os, The Criminal Prosecution and Capital Punishment of Animals című munkájában (Magyarországon Ráth-Végh István Az emberi butaság kultúrtörténete című művében foglalkozott az állatperekkel). Evans úgy vélte, az állatok ellen folytatott büntetőeljárások, amelyek vagy a „vádlott” egyházi kiátkozásával, vagy kivégzésével végződtek, a korban széles körben elterjedt babonás gondolkodásból fakadtak, amelyek az „elképesztően abszurd és kegyetlen” boszorkányüldözések idején minden korábbinál tragikusabb módon fejtették ki hatásukat.

Evans óta számos történész fejtette ki nézeteit a bizarr témával kapcsolatban. Vannak, akik úgy vélik, a jelenség mögött az igazságszolgáltatási intézményrendszer Nyugat-Európában a 12-13. században megfigyelhető kiterjedése áll, mivel a megnövekedett számú jogásztársadalomnak munkára volt szüksége. Az ügyvédek gyakran remek lehetőséget láttak egy állat védelmében, mivel egy ilyen ügyben megcsilloghatták mesterségbeli tudásukat, győzelem esetén pedig felhívhatták magukra a figyelmet. Mások úgy gondolják, hogy az állatperekben a keresztények korabeli elképzeléseinek – miszerint Isten hatalmat adott az embereknek, hogy uralkodjanak a természet felett – köszönhető, hogy állatokat állítottak bíróság elé.

Joyce Salisbury rámutatott, hogy a késő középkori gondolkodásban hogyan homályosult el az emberek és az állatok közötti különbség. A korabeli irodalom tele van olyan mesékkel és történetekkel, amelyekben az állatok úgy viselkednek, mint az emberek. A középkori munkákban emellett számos madarat, kutyát, nyulat és más állatokat láthatunk, amint emberekhez köthető cselekményekben, például háborúkban vesznek részt. Akik emberként tekintettek az állatokra, lépésről lépésre egészen addig is eljuthattak, hogy racionális gondolkodás és az erkölcsi érzék tekintetében is emberi tulajdonságokkal ruházták fel az állatokat. A gondolatmenetből pedig logikusan következik, hogy egy gyermeket megtámadó állat felelősséggel tartozik a tetteiért, vagyis megérdemli a büntetést.

Az állat emberként való kezelésének eklatáns példáját figyelhetjük meg egy 1386-ra datálható történetben. A források tanúsága szerint a franciaországi Falaise-ben ebben az évben egy disznót szintén gyermekgyilkosságért állítottak bíróság elé. Mielőtt kivégezték, az állatra mellényt, kesztyűket és alsónadrágot adtak, fejére pedig egy emberi maszkot húztak és láncra verték, mielőtt felakasztották volna. A helyi hatóságoknak 10 solba és 10 garasba került a látványosság megrendezése, többek között azért, mert a hóhérnak vettek egy új pár kesztyűt.

Mint a fenti példákból is látható, leggyakrabban disznókat állítottak bíróság elé, de más állatok is megtudhatták, mi is az az igazságszolgáltatás. 1314-ben egy tehenet akasztottak fel, miután kitört a karámból, és halálosan megsebesített egy járókelőt. 1474-ben egy svájci bíróság egy kakast máglyahalálra ítélt „förtelmes és természetellenes bűnéért”: az állat tojt egy tojást.

Egy disznó kivégzése

Felmentett kismalacok és a nagy macskaper

Ha egy állatot bíróság elé állítottak, nem jelentette azt, hogy automatikusan készülhetett is a halálra. Egy halálra ítélt szamár és disznó esetében az ítéletet például végül testi fenyítésre változtatták. 1457-ben egy ötéves kisfiú megölésével vádolt malacot a hátsó lábainál fogva akasztottak fel egy fára. Bár a vádiratban az anyakoca hat, vérben úszva megtalált kismalaca is bűntársként szerepelt, végül a bíróság fiatalságukra és az anyjuk rájuk gyakorolt negatív hatására való tekintettel nem ítélte el őket, és a tulajdonos őrizete alatt maradhattak.

Az egyházi bíróságok emellett állatok egész csoportjait ítélték el az emberi tulajdon megrongálása miatt. Gabonát rágcsáló egerek mellett akár szőlőskertben garázdálkodó rovarokat is egyházi ítélőszék elé állíthattak. Gyakran előfordult, hogy az ítélet az állatok szóban forgó területről történő száműzése volt, mint például egy 1519-es ügy esetében, amikor a bíróság Stelvio község elhagyására ítélte a jogsértő egereket. Emellett azonban azt is elrendelték, hogy az állatok számára biztosítsák a szabad és biztonságos elvonulás lehetőségét, vagyis hogy az egereket ne érje kutyák vagy macskák felől érkező inzultus. A vemhes és csecsemőkorú egerek különösen kiváltságos helyzetben voltak, nekik ugyanis két hetet adott a bíróság a település elhagyására.

Az állatokat védő ügyvédek olykor szokatlan érveléssel próbálták meggyőzni a bírákat. A 16. században aktív francia jogász, Bartholomäus Cassaneus például arra hivatkozva akadályozta meg egy árpatáblát felprédáló patkánycsapat elleni bírósági eljárás lefolytatását, hogy védencei azért nem jelenhetnek meg a bírák előtt, mert félnek a falu macskáitól. Más jogászok azzal érveltek, hogy Isten teremtményeiről van szó, akiknek szerepük van a világban, vagy egyszerűen a létfenntartáshoz elengedhetetlenül szükséges ételek magukhoz vételének jogára hívták fel a bíróság figyelmét.

A történelem egyik legkülönlegesebb állatpere 1730-ban játszódott le egy párizsi nyomda udvarán. Az egész történet abból indult ki, hogy egy Nicolas Contat névre hallgató fiatal munkás arra panaszkodott, hogy a nyomdában szinte elviselhetetlen körülmények uralkodnak. Előadta, hogy a borzalmas ellátás és a hosszú munkaórák mellett ő és társai még a környék több tucat kóbor macskájának életvitelét is kénytelenek elviselni. Az állatok állandó éjszakai nyávogása és bömbölése miatt gyakorlatilag aludni sem tudnak, eközben pedig a mester feleségének házi kedvence (szintén egy macska) jobb ellátásban részesül náluk – hangzott az érvelés.

Az inasok elhatározták, hogy bosszút állnak. Mivel egyikük remekül tudta a macskanyávogást utánozni, a mester hálószobájának közelébe osont, és egészen addig nyávogott éjszakánként, míg a mester és a felesége végül utasította az inasokat, hogy szabaduljanak meg a macskáktól. A fiúk ezután seprűnyelekkel és egyéb eszközökkel indultak el igazságot szolgáltatni. Az első áldozat a mester feleségének macskája volt. Egy vasrúddal roppantották össze a gerincét. A holttestet egy csatornában rejtették el, közben a többi inas pedig a háztetőkön üldözte tovább a macskákat. Akit elértek, rögtön agyonütöttek, a menekülőket pedig stratégiai pontokra elhelyezett zsákok segítségével fogták el.

Amikor az udvaron már több zsáknyi félholt macska hevert, és az egész műhely köréjük gyűlt, az inasok egy kinevezett őrökkel, gyóntatóval és hóhérral hitelesebbé tett áltárgyalást tartottak. Miután a macskákat bűnösnek találták, és feladták nekik az utolsó kenetet, egy rögtönözve összetákolt akasztófára lógatták fel az állatokat. A háziasszony hamarosan nevetve a helyszínre érkezett, hamarosan azonban egy hatalmas sikoly kíséretében adta az inasok tudtára egy fellógatott macska látványa által kiváltott megrökönyödését. Rögtön arra gondolt, hogy a szerencsétlen állat akár házi kedvence is lehet. A fiatalok megnyugtatták, hogy erről szó sincs. Ekkor érkezett meg a mester, aki azonnal dühbe gurult a munkabeszüntetés miatt, a felesége azonban megvédte a fiúkat, mondván, egy nagyon komoly munkát kellett elvégezniük. A lenyugodott férfi feleségével együtt végül elhagyta a helyszínt, az inasok pedig örömükben nevetve vették tudomásul, hogy átverték uraikat.

A történet arra is rávilágít, hogy az egyik oka annak, hogy ennyi állatpert rendeztek az évszázadok során, az volt, hogy az állatokat könnyű volt megbüntetni. Míg a közép- és kora újkorban komoly nehézséget okozott a törvénysértő emberek elfogása, az állatokat könnyedén bíróság elé állíthatták. Az állatok pedig egyszerűen bűnbakként is felhasználhatták, ha a mások által elkövetett tettekért őket citálták az igazságszolgáltatás elé. 

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

­nyár
Múlt-kor magazin 2020

• Agyagból készült a legősibb és legnagyobb maja építmény
• Főszerkesztői köszöntő
• Az erotika stílusa: Josephine Baker
• A kis magyar–osztrák háború és következményei
• Beilleszkedési kényszerpályán a délvidéki magyarság
• Erdélyi életstratégiák Trianon után
• A kárpátaljai magyarság megszállás alatt
• A felvidéki vármegyék és Csehszlovákia létrejötte
• Erdélyi fatányéros orosz jazzel