Ezrek haltak meg, amikor pusztító árvíz szakította át a holland gátakat

2023. február 1. 09:50 Múlt-kor

70 évvel ezelőtt ezen a napon, 1953. február 1-én következett be Hollandia történetének legsúlyosabb katasztrófája, amely során a természet kiszámíthatatlan erőinek köszönhetően mindent elpusztító árhullám öntötte el az országot. A január 31. és február 1. között lejátszódott események Hollandiában 1835 emberéletet követeltek, de Angliában 307, Skóciában 19, Belgiumban 28, az észak-európai országok partjainál pedig további 230 ember vesztette életét.

Korábban

A január 31-én kezdődő, sokszor még a 203 km/óra sebességet is meghaladó szélvihar alaposan felkorbácsolta az Északi-tenger hullámait Norvégia és Skócia között. Mivel szerencsétlen módon a vihar éppen egybeesett az egyébként csak a tavaszi hónapokra jellemző magas állású dagállyal, a két jelenség összhatásaként ún. viharhullám jött létre, amely elborította a nagyrészt az Északi-tenger szintje alatt fekvő Hollandia partvidékét (az országnak akkor mintegy 20%-a esett a tengerszint alá).

A vihardagályok ellen létrehozott akkori magaslatok és gátak túl gyengének és alacsonynak bizonyultak az ilyen iszonyatos erővel előrenyomuló vízfal kivédéséhez. A katasztrófa olyan hirtelen jött, hogy az embereknek a menekülésre sem jutott ideje.

A közelgő veszélyre a holland meteorológiai intézet január 31-én, 18.15 perckor, az egyik rádióállomáson keresztül hívta fel a lakosság figyelmét:

„Az Északi-tenger északi és nyugati része felett erős vihar tombol. A viharmező tovább terjeszkedik, és várhatóan egész éjjel folytatódik. Az erre való tekintettel ma délután 17.30-kor Rotterdam, Willemstad és Bergen op Zoom térségében a nagyon veszélyes magas vízállás miatt figyelmeztetést adtak ki.”

A vihar miatt egyre gyengülő, akadozó, végül pedig teljesen megszűnő rádióközvetítések miatt a veszélyjelzés csak nagyon kevés emberhez jutott el, és főleg azok nem kaptak megfelelő információt és tájékoztatást, akik a veszélyzónában laktak.

A Hollandiára zúduló felkorbácsolt tenger Zeeland tartományban 67 helyen szakította át a gátakat, ezért Dél-Hollandia, Zeeland és Észak-Brabant nagy részét elöntötte a víz. A szárazföldhöz közeli szigeteket valóságos cunamiként érte el az ár, ezeken a területeken volt a legmagasabb a mortalitás is: a legtöbb halálos áldozatot Schouwen-Duiveland és Goeree-Overflakkee szigetén jegyezték fel. A mélyföldet elborító víz hatalmas tömege erősebbnek bizonyult jó néhány épületnél is, ezért sok esetben a házakat egyszerűen letolta az alapjaikról. A mezőgazdasági területeket a sós tengervíz hosszú évekre használhatatlanná tette.

Hollandia több szomszédos országának kormánya is katonákat küldött a helyszínre, hogy segítsenek a holttestek felkutatásában és a bajba jutott emberek kimentésében. Az amerikai hadsereg Németországból küldött helikoptereket, hogy a háztetőre menekült embereket evakuálják.

Néhány nappal később az akkori uralkodó, I. Julianna holland királynő és lánya, Beatrix hercegnő is ellátogatott az árvíz sújtotta területekre. A társadalom többféleképpen is igyekezett segíteni a bajbajutottakon: Nemzeti Segélyalap elnevezéssel egy nagyszabású segélyprogramot indítottak útjára, amely során a katonák házról házra járva borsóleves árusításával gyűjtöttek pénzt. Ezen kívül világszerte 100 000 emléklapot adtak el, amelyeket a holland festő, Eppo Doeve illusztrációi színesítettek.

A katasztrófát követően a kormány létrehozta a Delta Bizottságot, hogy tanulmányozza az áradások okait és hatásait. Becsléseik szerint az árvíz Hollandiában 1835 ember halálát okozta, és további 70 000 embert kellett sürgősen evakuálni lakóhelyéről. Az áradások a holland mezőgazdasági területek 9%-át borították el, és a tengervíz összesen 1 365 km²-nyi területet öntött el. Becslések szerint 30 000 állat fulladt a vízbe, és 47 300 épület sérült meg, amelyek közül 10 000-et teljesen le kellett rombolni. A holland kormány a teljes kárt 1 milliárd holland guldenre becsülte.

A tomboló ár a tengeren is emberéleteket követelt: a nyílt vízen tartózkodó MV Princess Victoria nevű komphajó 133 halálos áldozatot szedve süllyedt el Belfasttól keletre, és számos közeli halászhajó is a hullámsírba került. A Brit-szigetek körüli tengereken további kilenc kisebb hajó süllyedt el teljes legénységével együtt.

Bár a tengerár Hollandiában okozta a legnagyobb károkat, az 1953-as északi-tengeri árvíz volt a 20. század legsúlyosabb áradása Angliában és Skóciában is. A szigeteken több mint 1600 km partvonal sérült meg, az áradás miatt több mint 30 000 embernek kellett elhagynia az otthonát, 24 000 ingatlanban pedig jelentős kár keletkezett.

A tragédiát követően az érintett kormányok felismerték, hogy a jövőben is előfordulhatnak további hasonló, pusztító események. E felismerés miatt az 1960-as évektől kezdve Hollandiában egy átfogó árvízvédelmi rendszert terveztek meg és építettek ki. A Delta-terv (hollandul: Deltawerken) nevű rendszert a Rajna, a Maas és a Schelde folyók torkolatának védelmére tervezték meg. A rendszer csak 1998-ban fejeződött be a Rotterdam melletti Nieuwe Waterwegben található Maeslantkering viharárvízgát befejezésével.