Emlékezet és valóság - a magyar politika vezéralakjai a világháborúban

A szociáldemokraták

A szociáldemokrata pártvezetőség több tagja is megírta emlékiratait a háborúról és a forradalmakról. Mondanivalójuk még ellentmondásosabb volt, mint Károlyié, mert a párt és lapja óvott ugyan Szarajevó után a háborútól, ám a hadüzenet elküldésekor készségesen felvette a cenzúra szájkosarát és 1917-ig, az orosz forradalomig, tartózkodott az állásfoglalástól, akkor is csak békevágyát fejezte ki, tettek nélkül, sőt a munkásság spontán háborúellenes sztrájkjait sem merte vállalni. Az összeomlás után viszont egyértelműen háborúellenes, pacifista álláspontra helyezkedett s erre a fordulatra magyarázatot kellett volna adni. A vezetőség egyetlen tagja, Kunfi Zsigmond, aki kezdettől fellépett, internacionalista alapon a háború ellen, nem írta meg memoárjait, mintegy igazolva a régi mondást, hogy akinek nincs letagadni valója, az nem ír emlékiratokat. A problémát legegyszerűbben Böhm Vilmos oldotta meg:

`Végre megtörtént!` - ezzel a fölkiáltással üdvözölte a magyar parlamentben Apponyi, Andrássy és a többi nagybirtokos a hadüzenetet. A munkásságnak egyetlen képviselője sem ült a parlamentben s így egyetlen hang sem emelkedhetett az országgyűlésen belül a háború és a háborúcsinálók ellen.` A hadüzenet után a pártot elnémították, `De csak néhány hétig tartott a kényszerű némaság. A `Népszava` mind erősebb és erősebb hangon írt a háború ellen...Az 1917. évi orosz forradalom még nagyobb lendületet adott...` és így tovább.  Tehát a párt háború utáni álláspontját visszamenőleg kiterjesztette 1914-ig, nem törődve azzal, hogy mindenki másképp emlékezett.

A párt külügyi titkára, Buchinger Manó, aki a legtöbb személyes felelősséget is érezhette, nem kerüli meg a kérdést, a magyar SZD pártot azzal védi, hogy még Fritz Adler szerint is jobb volt, mint osztrák elvtársai. Bár igyekszik kiemelni azt, amit később is vállalni lehetett, azért leírta: `a háború nagy katasztrófája szigorú önkritikát és önvizsgálatot, valamint a jövőbe mutató gondolatokat is váltott ki az egyes országok munkáspártjaiból. Becsületes megnyugtatást kerestek, vajon nem történtek-e mulasztások vagy hibák a mi saját táborunkban, s mit kellene vagy lehetne tenni, hogy az esetleges hibákat vagy mulasztásokat a jövőben ki lehessen küszöbölni.`

Garami Ernő elég későn ugyan, két évvel a háború kitörése után, világosan és őszintén kifejtette a pártvezetés és a maga véleményét. E szerint a párt tiltakozott a háború ellen, egészen Oroszország hadbalépéséig. `Az orosz beavatkozás pillanatában nálunk is megtörtént az, ami ugyanakkor megtörtént Ausztriában és Németországban és ami megtörtént a német hadüzenet pillanatában Franciaországban: az invázió fenyegető rémének elhárítását a párt mindenáron való és legelső rangú feladatának ismerte el, ezt nyíltan ki is mondotta, és attól a pillanattól fogva mindentől tartózkodott, ami ennek útjába nehézségeket gördíthetett volna...a veszedelemnek ez a pillanata egy csapásra háttérbe szorította azt a politikai kérdést: kié a diplomáciai felelősség, mely ország kormánya bűnösebb a háborúban? Közeledő ellenséges haderők megállítására nincs más mód, mint a fegyveres...`

És kimondta azt is, amit nem illett a háborús sajtóban: hogy mi az orosz győzelem tétje. `Az ország sértetlen megtartása` a munkásságnak is érdeke, és `kétségtelen: ha a központi hatalmak most győznek, akkor ez lesz a legutolsó alkalom, amelyet a történelem a Habsburg monarchiának nyújt, hogy egykori birodalmának rudimentumszerűen megmaradt részeit a demokrácia erőinek segítségével ismét fejlődő, erősödő államszervezetté tegye.` Érdekes lett volna, ha Garami megragadja az alkalmat, hogy az MSZDP 1914-es álláspontjának ezt az őszinte kifejtését szembesítse a párt háború utáni véleményével 1922-ben megjelent forradalmi memoárjaiban. E helyett a könyvet a háború végével kezdi, felidézve Kunfival együtt Andrássy palotájában tett látogatását 1918. október végén, mikor felajánlották Andrássynak: "amennyiben hajlandó mint külügyminiszter keresztülvinni a rögtönös fegyverszünetet, ha hajlandó azonnal béketárgyalásokra való felhívást intézni az ántánthoz és hajlandó ezt a két lépést megtenni akkor is, ha Német országgal emiatt szakítani kellene, akkor az alakulóban levő Nemzeti Tanács őt mint külügyminisztert nemcsak elfogadni, hanem erőteljesen támogatni is hajlandó. Andrássy erre olyan választ adott, amilyent vártunk tőle. Kijelentette, hogy az azonnal való fegyverszünetet katasztrófának tartaná és kijelentette, hogy nem hajlandó Németország nélkül egyetlen lépést sem tenni. -Becstelen dolog volna ebben a pillanatban cserben hagyni szövetségesünket. Én ilyen becstelen dologra nem vállalkozom. Ha ezt kell csinálni, csinálja meg más, én nem."

1. Bevezetés
2. Tisza István
3. Andrássy Gyula
4. Apponyi Albert
5. Károlyi Mihály
6. A szociáldemokraták