Buda visszavívása

A komáromi vár felszabadítása után a magyar szabadságharc politikai és katonai vezetői - parázs vita után - Buda visszafoglalását tűzték ki célul, ahová a tavaszi hadjáratban a császári és királyi főerőket sikerült visszaszorítani. Ez az elképzelés megfelelt a közvélemény várakozásának is, hiszen a főváros az ország szuverenitásának szimbóluma volt. A támadás gyors és látványos győzelemmel kecsegtetett, ami alkalmat adhatott a hadseregnek a pihenésre és az újoncok felvételére. 1849. április 29-én a feldunai hadtest zöme Komáromból Buda felé indult. A VII. hadtest két hadosztálya Pöltenberg Ernő vezetésével Győrnél maradt, a VIII. hadtest mozgó része pedig a Csallóközben lévő császári erőket tartotta szemmel.

A magyar sereg május 4-én érkezett a fővároshoz. Száma - a már előzőleg ott lévő Aulich-hadtesttel együtt - mintegy 31 ezer főt tett ki. Kmetty György honvédtábornok hadosztálya még azon a napon rohamot kísérelt meg a vár ivóvízellátását biztosító vízmű sáncai ellen. Az akció azonban 200 főnyi veszteséggel végződött, és nem hozott sikert a Sváb-hegyről és a Nyárs-hegyről megszólaló magyar tüzérség működése sem. A kis kaliberű tábori lövegek nem veszélyeztették a vár falait. Úgy tűnt, hogy a támadó magyar sereg alábecsülte a védők erejét. Szabályos ostromra kellett felkészülni.

Görgei Komáromból öt nehéz ostromágyút hozatott a szükséges lőszerekkel. Ezek megérkezése után, május 12-én indult meg a módszeres ostrom. Kijelölték a várfalnak azt a szakaszát, amelyen rést kellett törni. Ezután a hadsereg tüzérparancsnoka, Psotta Móric alezredes irányításával megkezdődött a réstörő és az ezt fedező ún. leszerelő ütegek helyének előkészítése. Fedezéket készítettek a tábori ütegeknek is, közben pedig időről-időre lőtték a várat, hogy eltereljék a védők figyelmét. Szintén ez volt a célja a gyalogság látszattámadásainak.

A budai várőrség parancsnoka, Heinrich Hentzi tábornok ekkor nehézágyúival kíméletlenül bombázás alá vette Pestet. A reformkor építészetének büszkesége, a pesti Duna-sor hamarosan a földdel vált egyenlővé, és a katonai szempontból indokolatlan lövetés sok polgári áldozatot követelt.

Május 16-án reggel megszólaltak a magyar sereg ostromágyúi is. Egész nap lőtték a falakat, így a várfal nyugati és délnyugati részén, a Fejérvári kapu környékén hatalmas rések keletkeztek. 17-én virradóra az I. és a III. hadtest, valamint Kmetty hadosztálya általános támadásra indult, de a még túl magasan levő résen át a honvédek nem tudtak behatolni a várba. A magyar nehézütegek folytatták a várfal lövését.

A döntő roham május 21-én hajnalban kezdődött. Az I. hadtest csapatai a várfal Krisztinaváros felőli szakasza ellen indultak támadásra, a III. a Bécsi kaput és a Vérmező felé eső sarokbástyát, míg a Kmetty-hadosztály a vízivárosi vízmű sáncait vette ostrom alá. A golyózápor közepette legelőször az I. hadtest csapatai jutottak be a várba hajnali négy óra körül. A Szent György térrel szemközti - viszonylag alacsony - falakat egy önkéntesekből álló század mászta meg, majd a 47. honvédzászlóalj katonái is benyomultak a várkertbe. Az itt álló olasz Ceccopieri-zászlóalj ekkor letette a fegyvert. Ezt követően a Máriássy-hadosztály többi csapata is bejutott a várba. Egy zászlóalj élén ekkor maga Hentzi indult meg, hogy visszaverje a támadást. Az őket fogadó sortűzben azonban halálos sebet kapott, katonáit pedig szuronyroham vetette vissza. Ezzel egy időben a III. hadtest csapatai betörtek a Bécsi kapunál. Röviddel később Kmetty is sikert aratott, elfoglalva a vízmű sáncait.

Hentzi helyettese, Alois von Alnoch ezredes ekkor a robbantásra előkészített Lánchídhoz ment, de az aknák őt magát pusztították el, a híd alig rongálódott meg. A még fogságba nem esett császári csapatok a királyi várba vonultak vissza, ahol reggel hét óra körül letették a fegyvert. A május 4. és 21. közötti ostrom alatt az osztrák hadsereg négy elsőrendű hadosztályát veszítette el, 710 katona elesett, 4200 fő, köztük 113 tiszt hadifogságba került. A kétségtelenül jelentős - nagyságrendileg csak az ozorai diadalhoz mérhető - győzelmet hozó harc 370 magyar honvéd életét követelte, és 670-en sebesültek meg.

Ugyanezen a napon Varsóban I. Miklós orosz cár és I. Ferenc József osztrák császár végleg megállapodott az orosz hadsereg magyar forradalom elleni intervenciójában. A cár 200 ezer orosz katonát ígért Ferenc Józsefnek a magyar szabadságharc leverésére.