Rómer Flóris, a magyar régészet szülőatyja

1815-ben született Pozsonyban, és 15 évesen belépett a Szent Benedek-rendbe. Guzmics Izidor apát egy időre a bakonybéli kolostorba küldte, ahol tanulótársa volt Ipolyi Arnold, akivel később is szoros ismeretségben maradt. 1839-ben szentelték pappá és avatták bölcsészdoktorrá. A munka megkezdése előtt egy évet a tihanyi apátságban töltött el, ahol a pihenésre szánt hónapokban publikációra előkészítette a Pisky-kódexet. Visszaemlékezéseiben azt írta, hogy - "könyv- vagy levéltárnokság volt minden vágyaim tetőpontja", ám első rendi munkaköre mégsem ez lett.

 

A Pannonhalmi Szent Benedek Rend Győri Főgimnáziumában (ma Czuczor Gergely Bencés Gimnázium) kapott tanári beosztást. Saját bevallása szerint az első évben rábízott magyar és latin nem érdekelte különösebben, ezért a második évtől a természetrajzot tanította. Mivel a szertárak hiányosak voltak, arra törekedett, hogy minél gazdagabb állat- és növénytani gyűjteményt létesítsen. 1845-től Pozsonyban a felső iskola (akadémia) fizika- és természetrajztanára lett. Előadásaival és első tudományos közleményeivel (melyek bécsi, pozsonyi lapokban és a Tudománytárban jelentek meg) népszerűséget, ismeretséget és tekintélyt szerzett magának. József nádor megbízta az ifjú József főherceg nevelésével, akivel haláláig bensőséges viszonyban maradt. A lelkes munka hirtelen megszakadt. "A haza parancsolt - írta - előbb önkéntesnek, majd rendes utásznak csaptam fel, ... és elhagytam a kolostort, hogy a pozsonyi kaszárnyában a magyar király katonái közé közlegényképpen beálljak."

 

Az 1848-as forradalomban nemzetőr lett, majd altiszti beosztást kapott. Nevét Rómaira magyarította és tanítványait is erre buzdította a Pressburger Zeitungban. Később ez lett az ellene felhozott hadbírósági vádindítvány fő vádpontja. Bécs, Olmütz és Josephstadt várbörtöneiben raboskodott. Rabsága alatt nyelveket tanult, kísérleteket végzett és rajztudását fejlesztette. Kirótt büntetésének több mint felét letöltötte, s közkegyelemmel szabadult 1854-ben. Ekkortájt bizalmatlanul kezelték, egy ideig rendőri felügyelet alatt állt, rendje vezeklésre Bakonybélbe száműzte. Három éven át magánalkalmazott nevelő volt, és csak 1857-ben térhetett vissza a győri bencés gimnáziumba tanítani.

A tanítás mellett legfőbb gondja most is a természetrajzi gyűjtemény gyarapítása volt, de a ezen túl történelmi emlékek gyűjtésére is felhívta a megye lakosságát. A tervszerű fejlesztési programját 1857 decemberében hirdette meg a Győri Közlönyben. Itt említette először a múzeumalapítás gondolatát, amelyet sikerre is vitt. 1859-ben a győri bencés gimnázium régiségtárát múzeummá nyilvánították, s őt nevezték ki a múzeum őrének. Ez lett Magyarország első vidéki múzeuma, amely rendeltetése szerint gyűjtötte, feldolgozta és bemutatta Győr és környékének történelmi értékeit. Itt, Győrben írta meg nevezetes Bakony-monográfiáját is. 1860-ban Simor János győri püspök archeológiai tanszéket állított fel, és ennek előadójává Rómert nevezte ki.

 

Ipolyi Arnold támogatásával 1860 októberében a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. A tudományos siker hatására végleg a régészet tudományának szentelte életét. Archeológusi működése során felhasználta a természettudomány addigi eredményeit, s komplexitásra törekvő látásmódjával korát messze megelőző korszerű szemléletével megteremtette a magyar régészet alapjait.

 

Győri működésének legkiemelkedőbb tudományos eredménye, hogy 1861-ben Ráth Károly levéltárossal megindította a Győri Történelmi és Régészeti Füzetek sorozatot, amely Magyarország első régészeti és történelmi tárgyú folyóirata volt. A tizenhat füzetből álló folyóirat a helytörténeti kutatás máig nélkülözhetetlen forrása.

 

1861-ben - ekkor már ország első régészének számított - Pestre költözött, kivált a bencések kötelékéből, s előbb a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárnoka, 1862-től gimnáziumigazgató, majd 1868-ban az egyetemen az archeológia tanára lett. 1869-től a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának igazgatója. Ekkori munkássága nyomán teremtődtek meg mindazok a régészeti intézmények, amelyek ma is régészettudományunk bázisát jelentik: a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti osztálya, az Archeológiai Értesítő, és az egyetem régészeti tanszéké. 1864 és 1873 között szerkesztette az Archeológiai Közleményeket, valamint alapító tagja volt a Magyar Történelmi Társulatnak is. Az 1867-es párizsi ősrégészeti és embertani kongresszuson tartott előadásával a magyar régészetet bekapcsolta a nemzetközi vérkeringésbe. Nagy szerepe volt abban, hogy 1876-ban Magyarországon rendezték meg az ősrégészek és antropológusok VIII. világkongresszusát.

 

1873-tól a Vaskorona rend lovagja, 1874-ben felmentették szerzetesi kötelékei alól, így besztercebánya-egyházmegyei áldozó pap, majd ugyanebben az évben jánosi apát. 1877-ben nagyváradi kanonokká nevezték ki. Elfogadta Ipolyi Arnold váradi püspök meghívását a nagyváradi káptalan egyik irodalmi stallumára. Itt is folytatta tudományos szervező munkáját, és 1877-ben újabb vidéki múzeumot alapított, Nagyváradon.

 

A magyar régiségtudomány egyik alapítója és kiváló művelője volt, életműve lenyűgöző: 30 önálló kötet és mintegy 450 tudományos közlemény. Kiadatlan, saját rajzaival ellátott több kötetes naplója a magyar régészet, művészettörténet és műemlékvédelem igen értékes forrása. Kezdetben természettudományi téren működött és hazánk jelentékeny részének természet- és földtani jellegét kutatta és ismertette. E témához kapcsolódó, kiváló műve a már említett Bakony.  Később munkáiban már kizárólag a hazai történelemre és régészetre koncentrált. Európának legnagyobb részét beutazta, a régiségeknek alapos ismerőjévé képezte magát.

 

1889. március 18-án hunyt el, Nagyváradon.