Tahiti lányok és a kegyetlenkedő kapitány miatt lázadt fel a Bounty legénysége

2021. április 28. 15:58 MTI

232 éve, 1789. április 28-án az angol Bounty hadihajó matrózai az óceán közepén csónakba tették kegyetlenkedő kapitányukat, majd a Csendes-óceán egy festői és eldugott szigetén telepedtek le. A lázadás, a Bounty története és a lázadók sorsa megihlette a művészeket is, számos könyv és játékfilm dolgozta fel a nem mindennapi történetet.

A kapitányt és matrózait sorsára hagyták

Korábban

A háromárbócos Bounty 1784-ben szénszállítónak épült, s három évvel később vette meg Őfelsége haditengerészete. Az átépített hajó első (és utolsó) útján azt a feladatot kapta, hogy szállítson kenyérfacsemetéket Tahiti szigetéről a Kelet-Indiákra, mert a brit kormány azt remélte, a növénnyel megoldhatja az ottani rabszolgák olcsó élelmezését. Kapitányának a 33 éves William Bligh hadnagyot nevezték ki, aki korábban a híres felfedező, James Cook kapitány navigátora volt. A hajón 43 fős legénység teljesített szolgálatot, és a küldetés miatt két civil botanikust is szállított.

A Bounty 1787 decemberében futott ki Angliából, s mivel törekvő parancsnoka körbe akarta hajózni a Földet, Dél-Amerika felé indult. A Horn-foknál azonban a rossz időjárás miatt vissza kellett fordulnia, s végül a hosszabb úton, Afrikát megkerülve, tíz hónap alatt érte el Tahitit. A rendkívül szigorú, de a korban kirívóan kegyetlennek nem számító Bligh út közben összekülönbözött helyettesével, helyére a tiszti ranggal nem rendelkező Fletcher Christiant nevezte ki, akivel akkor még kiváló volt a viszonya.

A facsemeték begyűjtése hosszú időt vett igénybe, a legénység öt hónapon át élvezhette a kellemes időjárást és a bennszülöttek vendégszeretetét, többen közülük társat is találtak a helybéli lányok között. Az idillnek 1789. április 4-én szakadt vége, amikor a kapitány parancsot adott a visszaindulásra.

A Bounty már 2100 kilométerrel nyugatra járt, amikor április 28-án Tonga közelében Christian vezetésével 25 matróz fellázadt, és vérontás nélkül elfoglalta a hajót. Az okok ma sem pontosan ismertek: vélhetőleg megelégelték az akkorra már betegesen gyanakvó Bligh egyre durvább bánásmódját, aki főként Christiant pécézte ki magának, de az is cselekvésre sarkallhatta őket, hogy visszatérjenek a paradicsomi szigeten hátrahagyott lányokhoz.

Az HMS Bounty 1960-as replikája

A kapitányt és a hozzá hűséges 18 matrózt némi vízzel és élelemmel egy hét méter hosszú nyitott csónakba rakták, majd sorsukra hagyták őket. (A legénység egy része ugyanúgy nem kedvelte a kapitányt, de ha a hajón maradnak, zendülőként halálbüntetés fenyegette volna őket.) A zsarnok Bligh remek navigátornak bizonyult, egészen hihetetlen módon mindössze egy tájoló, iránytű és egy törött szextáns segítségével, térkép nélkül 47 nap alatt a 6500 kilométerre fekvő Timor szigetéig vezette a túlterhelt csónakot.

Az út végén már csak egy szelet kenyér és egy deci ivóvíz jutott minden emberre, de valamennyien életben maradtak. Innen jelentették az Admiralitásnak a lázadás tényét és a hajó elvesztését, majd Bligh Londonba indult. Hazatérve hősként ünnepelték, de a jogi formaságok miatt hadbíróság elé állították, amely végül felmentette. Ezután előléptették és következő útján sikeresen elszállította a kenyérfacsemetéket, de a közhangulat ekkor már ellene fordult. Pályafutása során még kétszer lázadtak fel ellene, végül altengernagyként nyugdíjazták, sírja a londoni Garden Museum kertjében található.

William Bligh, a Bounty kapitánya 1814-ben

A zendülők június elejére értek vissza Tahitire, tizenhatan közülük ott is maradtak, de Fletcher Christian sejtette, hogy nem kerülhetik el a megtorlást. Ebben igaza lett, a zendülés hírére azonnal kiküldött Pandora nevű fregatt 1791 márciusában kötött ki Tahitin. Az ott „vakációzó” lázadókat egymáshoz láncolva a raktérbe vitték, majd a Bounty keresésére indultak, de három hónap alatt sem akadtak a nyomára. Hazafelé vitorlázva Ausztrália keleti partjainál zátonyra futottak, ekkor négy fogoly a hajótérben megfulladt. A többieket Londonba vitték, hadbíróság elé állították, s hármukat nyilvánosan hajóárbócra akasztották fel. A többieket felmentették, akadt köztük olyan is, aki később a kapitányi rangig vitte.

A hiába keresett Fletcher Christian még 1789 júniusában nyolc társával, hat bennszülött férfival és 11 nővel (őket szabályszerűen elrabolták) a kenyérfák helyett immár élelemmel megrakott Bountyval elhagyta Tahitit. Hosszas keresgélés után akadtak rá a kicsiny és elszigetelt Pitcairn-szigetre, amelynek akkor még a fekvése is tévesen szerepelt a térképeken. Úgy döntöttek, itt telepednek le, s partraszállás után felgyújtották a hajót.

Eleinte idilli életet éltek, de az angolok és az általuk lenézett bennszülöttek hamar szembekerültek egymással. 1793-ban egy csetepatéban életét vesztette a kis közösséget vezető Fletcher Christian és négy társa, majd az őket meggyilkoló tahiti férfiak következtek. Amikor a szigetet 1808-ban (újra) felfedezte egy amerikai bálnavadász hajó, a férfiak közül már csak egy lázadó volt életben, ő 1825-ben kegyelmet kapott. Ma a zendülők mindössze néhány tucatnyi leszármazottja él a kicsiny szigeten, a világ második legkisebb fővárosában, ahol a csodálatos környezet ellenére romantikának nyoma sincs: csak egyetlen út létezik, nincs vezetékes víz, mindössze egyetlen telefon működik, s a férfiak egynegyede házi őrizetben ül gyermekek zaklatásáért.

A Bounty kalandos története persze ihletően hatott a művészek képzeletére, a lázadásról számos könyvet írtak, és az elmúlt évszázadban öt játékfilmet forgattak, ezekben olyan színészek játszották a főszerepet, mint Errol Flynn, Clark Gable és Marlon Brando (Christian Fletchert alakították), vagy Charles Laughton, Trevor Howard és Anthony Hopkins (William Bligh kapitányt személyesítették meg), az 1984-es brit változatban feltűnt Sir Laurence Olivier és Daniel Day-Lewis is.