Az utolsó óriás alkák maradványainak rejtélyes eltűnése

2019. május 7. 12:47 Múlt-kor

Az ember környezethez való viszonya az előző évszázadokban sem volt kedvezőbb, mint napjainkban. A vadászat korábban is különleges helyet foglalt el az emberek, főleg az elit és a kereskedő réteg köreiben, ennek következtében már számos állatfaj kihalt. Ehhez a csoporthoz tartozik a pingvinekhez hasonló madarak egy típusa, az óriás alka. Az utolsó két példány szerveit megőrizték az utókor számára, ám nagy talán, hogy a felbecsülhetetlen értékű bőrük hová tűnt, ki rejtegetheti egy egész vagyont birtokolva. Természettudósokat és genetikusokat is foglalkoztat a kérdés, akik a titok nyomába erednek, hogy felfedjék a bőrök birtokosát.

Korábban

Az óriásmadarak kiirtása

Az alkafélékhez 11 nem és 24 faj tartozik, mindegyike tengeri madár, ám sajnálatos, hogy egy különleges fajtája már kihalt, a nagyméretű, liba nagyságú óriás alka (Pinguinus impennis), amely eredetileg az Észak-atlanti térségben élt. Pontos élőhelye egy Reykjavíktól nem messze, a XIX. századig létező sziget, Geirfuglasker, ám 1830-ban vulkánkitörés következtében a terület a tengerbe veszett. Új életteret az alkák Eldey szigetén kerestek, amely szintén az izlandi főváros közelében fekszik, nagyjából 16 km távolságra. A tény, hogy a madarak új élőhelyre lelve megmenekültek a természeti csapás elől, nem jelentette, hogy a legkártékonyabb faj, az ember haszonvágyát és szórakozását is túlélhetik.

A vadászat az alkákra a XIX. században vette kezdetét, elsődleges motivációt a gazdag mellehúsa jelentette. A rendszeres tevékenység következtében az egyedek száma megfogyatkozott, így egy-egy állat elejtése még nagyobb dicsőséget jelentett, ami elvezetett egy igazi versenyhez a gyűjtők körében. 1844-ben egy csoport izlandi vadász Carl Siemsen gyűjtő utasítására Eldey szigetére hajózott, ahol észrevettek egy madárpárt, később kiderült, hogy fajukon belül az utolsó. A megfigyelések alapján szárnyaik inkább a vízi életmódhoz fejlődtek ki, mintsem a repüléshez. Amikor a vadászokat megpillantották, minden vészjelző hang kibocsátása nélkül totyogva menekültek a víz felé. A védtelen madarakat így nem volt túl megerőltető művelet sem elkapni, sem a nyakukat kitörni.

Az eset után többé nem észleltek ehhez a fajhoz tartozó madarakat, nyilvánvalóvá vált, hogy az utolsó egyedeket ölték meg 1844-ben. A két kis test sosem került Siemsenhez, aki az egész vállalkozást elindította, a vadászok eladták őket a fővárosban egy gyógyszerésznek, aki megnyúzta és felboncolta a két alkát, szerveiket pedig tartósította. A maradványokat jelenleg a Dán Nemzeti Múzeum őrzi, ezek közé a szemgolyók és a már említett szervek tartoznak, viszont homály fedi, hogy a bőrük hová került. A rejtélyt Jessica Thomas DNS-kutató mellett több szakember is próbálja napjainkban megfejteni.

A madár népszerűsége jóval korábban elterjedt a XIX. századnál. Újfundland egykori őslakosai, akik már az 1500-as években a területen éltek, szintén érdeklődést mutattak az óriás alka iránt. Begyűjtötték tojásaikat és a temetkezési szertartásuk részesévé is tették az állatot, ugyanis sírjaik feltárásakor számtalan mennyiségű csőrt találtak a nyughelyekben. A következő évszázadok sem hoztak nyugalmat az alkáknak, a XVII. századtól a szigetre érkező európai hajósok voltak hírvivői létezésüknek, így különböző expedíciókat indítottak befogásukra. Ezt a századot ugyan túlélték, ám az 1700-as évek vége felé már azok száma is megnőtt, akik pehelytolla miatt is vadászták, ez előidézte az újfundlandi alkacsoport kihalását.

A következő évszázad elhozta a többi óriás alka-közösségek ritkulását is, kiváltva az állat iránti korábbinál még nagyobb érdeklődést, ami a múzeumok zsúfoltságában és „alka aukciókban” nyilvánult meg, a madár státuszszimbólummá vált. Királyok és hercegek váltak alkatulajdonossá, Carl Fabergét pedig megihlette az állat külseje, aminek következtében egy rubin szemekkel ékesített kristályszobrot készített, amelyet jelenleg a brit Royal Collection őriz.

1848-ban négy évvel az utolsó alkapár kiirtása után egy norvég csoport az észak-keleti térségben két apró sziget közt hajózva megpillantott két vízben úszó madarat, természetes az egyiket le is lőtték, csak azért, hogy megvizsgálhassák. Miután az egyik férfi találkozott óriás alkáról készült rajzokkal, biztosra vette, hogy az elejtett madár ehhez a típushoz tartozik. Állítását, viszont bizonyítani nem tudta, ugyanis a partra lerakott tetemet, visszatértekor már nem találta.

következő oldal 1 / 2