A NATO kijátszotta Moszkvát a hidegháború végén

2014. augusztus 28. 15:00 MTI

Vlagyimir Putyin orosz államfő agresszív ukrajnai fellépését részben az abból eredő harag táplálja, hogy a Nyugat 25 évvel ezelőtt, a berlini fal leomlásakor nem tartotta be szavát a NATO keleti bővítésének befagyasztásával kapcsolatban - írta újonnan nyilvánosságra került diplomáciai dokumentumok alapján a Foreign Affairs vezető amerikai külpolitikai folyóirat.

Korábban

A hidegháborút lezáró történelmi pillanatban napirendre került a német újraegyesítés ügye. Az alkudozásban Moszkva egyebek mellett külön biztosítékot akart arra, hogy Magyarország egy esetleges kormányváltást követően nem lesz az észak-atlanti szövetség része.

Orosz diplomaták rendszeresen hangoztatják: Washington megszegte a szovjet katonák Kelet-Németországból (NDK) való kivonásáért cserébe tett ígéretét azzal, hogy a NATO-t Németország újraegyesítésének napja, 1990. október 3. után 12 kelet-európai állammal gyarapította. Amerikai politikusok és elemzők azonban kétségbe vonják, hogy Washington ilyen ígéretet tett, sőt egyesek szerint a német újraegyesülésről szóló nagyhatalmi tárgyalásokon fel sem merült a NATO bővítésének ügye.

Újonnan nyilvánosságra került, 1989-ből és 1990-ből származó titkos iratok szerint a katonai szövetség kelet-németországi, sőt kelet-európai jövőjének kérdése már röviddel a berlini fal megnyitása után, 1990 februárjában téma volt. A nyugatnémet vezetőkkel szorosan együttműködő amerikai tisztségviselők a két Németország egyesüléséről szóló megbeszéléseken Moszkva értésére adták, hogy a NATO befagyasztja keleti határát. A közzétett dokumentumokból viszont az is kiderül, hogy erről - Moszkva állításával ellentétben - nem született írásos ígéret.

Az NSZK külügyminisztériumából származó iratok szerint Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet tárcavezető például 1990. február 6-án azt mondta brit kollégájának, Douglas Hurdnek, hogy Mihail Gorbacsov szovjet vezető nemcsak Kelet-Németországra, hanem egész Kelet-Európára vonatkozóan ki akarja zárni a NATO jövőbeli terjeszkedését. Genscher ezért javasolta: a katonai szövetség nyilatkozatban erősítse meg, hogy nem áll szándékában a keleti bővítés.

Három nappal később James Baker amerikai külügyminiszter Moszkvában közvetlenül tárgyalt Gorbacsovval a NATO-ról. A találkozón készített jegyzeteiben az egységes Németországgal kapcsolatban szerepel az a megjegyzés, hogy a "NATO hatásköre nem tolódik kelet felé". Az amerikai tárcavezető távozóban Moszkvából egy titkos levelet hagyott a nyugatnémet nagykövetnél a szintén a szovjet fővárosba készülő Helmut Kohl nyugatnémet kancellárnak, jelezve benne, hogy Gorbacsov számára a NATO bármiféle terjeszkedése, beleértve a keletnémet bővítést is, "elfogadhatatlan".

A washingtoni nemzetbiztonsági tanács azonban a gyakorlatban nem tartotta megvalósíthatónak azt, hogy Németország egyik fele a NATO-n belül, a másik fele pedig a NATO-n kívül legyen. A testület ezért Kohlnak még Moszkvába indulása előtt egy George H. W. Bush amerikai elnök nevével jegyzett levélben vázolt fel egy másik elképzelést, miszerint illesse meg különleges katonai státus Kelet-Németországot. Ez megfigyelők szerint minden bizonnyal azt akarta jelenteni, hogy egész Németország legyen NATO-tag, de úgy, hogy bizonyos korlátozásokat vezetnek be az ország keleti felére vonatkozóan.

Az 1990. február 10-én Moszkvába utazó Kohl a hivatalából származó feljegyzések szerint végül a Baker levelében foglaltakhoz igazította álláspontját a Gorbacsovval folytatott megbeszélésen, bízva benne, hogy a Szovjetunió szempontjából mérsékeltebb állásfoglalás meghozza a várt eredményt, vagyis Moszkva beleegyezését a német újraegyesítés elindításába. Számítása bejött: Gorbacsov a számára kívánatos biztosítékok hallatán elfogadta, hogy első lépésként megkezdődjön Kelet- és Nyugat-Németország gazdasági és monetáris uniója.

A Gorbacsov-Kohl találkozó után pár nappal a nyugati vezetők körében azonban eretnekséggé vált a kancellár NATO-val kapcsolatos kijelentése. Röviddel Moszkvából való hazatérése után már Baker is Bush álláspontjára helyezkedett, így hamarosan Kohl is Washington kedvére formálta retorikáját, ahogy az a két vezetőnek a február 24-25-i Camp David-i csúcstalálkozón folytatott beszélgetéséből is kiderült. Bush világossá tette Kohl számára, mit is gondol a Moszkvával való egyezségről. "A pokolba vele" - mondta. "Mi győztünk, ők nem. Nem engedhetjük meg, hogy a szovjetek az utolsó pillanatban győztesként kerüljenek ki." Kohl azonban fontosnak tartotta, hogy Moszkvát valamilyen módon - néhány presztízsmentő intézkedéssel - engeszteljék ki. Ennek anyagi fedezése pedig Nyugat-Németországra hárult.

Gorbacsov egyébként a megbékélés jegyében később még azt is javasolta, hogy az egyesült Németország a NATO-nak és a Varsói Szerződésnek is része legyen, sőt még azt az ötletet is felvetette, hogy a Szovjetunió csatlakozzon a NATO-hoz. Utóbbi felvetésre Baker elutasítóan reagált, hangsúlyozva: "a páneurópai biztonság álom". A szovjet vezetőt végül a hazájában uralkodó helyzet, a válság jeleinek garmadája - a gyorsan emelkedő bűnözési ráta, az egyre szélesedő rezsimellenes tüntetések vagy a romló gazdasági teljesítmény - arra kényszerítette, hogy meghajoljon a Nyugat akarata előtt, és a pénzt válassza. Utóbbit - például az NDK-ból kivonuló szovjet katonák lakhatásának megoldására szánt 12 milliárd márka formájában - megkapta, a NATO bővítésének befagyasztásáról szóló hivatalos garanciákat azonban nem.

A német újraegyesítés körüli alkunak a Bush-éra egyik fehér házi tisztségviselője szerint egy tucatnyi lehetséges kimenetele lehetett volna, és amit Washington elért, az a listán szereplő két legjobb opció közé sorolható eredmény. Ritkán nyer ekkorát egy ország nemzetközi tárgyalásokon - mutatott rá a Foreign Affairs.