Miért nem volt elszámoltatás a rendszerváltás után?

2012. szeptember 14. 18:02

Bölcs döntés volt a konszenzusra jutott rendszerváltók részéről, hogy a rövid, 1918 és 1990 közötti 20. században látott összesen nyolc rendszerváltás után kilencedszerre már nem folyamodtak a "leszámolás" eszközéhez - fogalmazott Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója a Levéltári kutatások a rendszerváltozás előtti évtizedek történetének feltárására című, a Magyar Levéltárosok Egyesülete és a Komárom-Esztergom Megyei Levéltár közös konferenciáján rendezett kerekasztal-beszélgetésen. Horváth Sándor történész-levéltáros itt elmondta, hogy az ügynöklistákra társadalmi igény van, de nehéz meghúzni a határt a hősök és az áldozatok között, mivel a kettő között átjárás van. A beszélgetésen Szakolczai Attila annak az aggályának adott hangott, hogy a jelenlegi törvények inkább a bűnök elkövetőit, mintsem az áldozatokat védik, s szerinte különbséget kell tenni az adatok megismerése és nyilvánosságra hozatala között.

Korábban

Ne legyenek a diktatúra áldozatai a demokráciáé

„Nem igaz, hogy a diktatúra titkai ma a demokrácia titkai lennének” – fogalmazott előadásában Gulyás Gergely országgyűlési képviselő (Fidesz), aki azt is elmondta, hogy a kormányban először az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseinek megfogalmazásakor döntöttek arról, hogy végre a múlttal is foglalkozni kell. Ez a felismerés hívta például életre a Nemzeti Emlékezet Bizottságot, de a képviselő hangsúlyozta: még mindig késésben vannak, a határidőt nem tudják tartani, s a részletszabályok sem készültek el.

Gulyás Gergely kiemelte: tévesek azok az állítások, amelyek arról szólnak, hogy Magyarországon rossz lenne a helyzet a pártállami múlt kutathatóságának szempontjából, szerinte csak a nyilvánosságra hozatallal kapcsolatban vannak hiányosságok. Mint arra a képviselő rámutatott: a kommunista diktatúra működésének egészét kell megismerni, nem szabad, hogy ez átcsapjon ügynökvadászattá, s a diktatúra áldozatai nem szabad, hogy a demokrácia áldozatai legyenek. A teljes megismerést azonban megnehezíti, hogy ez az iratanyag rendkívül hiányos. A fideszes honatya az egyházak pártállami megfigyeléséről és vegzálásáról szólva kifejtette, hogy a múlt feldolgozását nem szabad rájuk hagyni, mert az egyházak maguk is áldozatok voltak.

Cseh Gergő Bendegúz (ÁBTL) európai összehasonlításban vizsgálta az állambiztonsági levéltárak működését és az iratok kutathatóságát. Németországban az egyesítés után hozták létre az első ilyen célú szövetségi hivatalt (BSTU), amelynek első elnöke Németország jelenlegi államfője, Joachim Glauck lett. A levéltárban 111 kilométer iratanyag, 1,7 millió kép, 31 ezer hangdokumentum, összesen 39 millió karton található – mellette 16 ezer zsáknyi, az egyesítés utáni időszakból származó összetépett Stasi-irattal–, amelynek feldolgozása ma is óriási erőfeszítéseket igényel. Németországban általános gyakorlat, hogy itt is mindenki kikérheti a róla szóló anyagokat, s még a magyar gyakorlatnál is jobban védik az áldozatok személyi jogait: a személyes adatok kutatása csak akkor lehetséges, ha az illető halálától számítva eltelt 30 vagy születésétől 110 év, vagy ha például az érintett hozzájárult a kutatáshoz.

Lengyelországban még a németnél is nagyobb intézményt hoztak létre: ez a sokat hivatkozott Nemzeti Emlékezet Intézete, ahol 86 kilométer iratanyagot őriznek (Magyarországon 3,9 kilométert). Az iratok nyilvánosságra hozatalának tekintetében a lengyelek messzire merészkedtek, például létrehozták az 1989 előtti párt és állami vezetők adatbázisát és közölték az állambiztonsági szervek célszemélyeinek listáját.

Csehországban csak 2007-ben jött létre a Totalitárius Rendszereket Kutató Intézet és az Állambiztonsági Levéltár, addig a belügyminisztérium kezelte az iratokat. A csehországi jogszabályok értelmében lényegében mindenki kutatónak minősül, s csak a 30 évnél régebbi iratok kutathatók anonimizálás nélkül. A dokumentumok nyilvánosságra hozatalát illetően a csehek mentek a legmesszebbre, ráadásul rengeteg anyagot digitalizált formában közöltek. A Szlovákia Nemzeti Emlékezet Intézete szintén új, csupán 2003 óta létezik. Északi szomszédunknál hasonlóan érvényesülnek a jogok, mint Csehországban, ami főleg annak köszönhető, hogy mindkét intézetet korábban egy ideig Bukovszky László személyében magyar szakember vezette.

Romániában 1999-ben született jogszabály a Securitate Levéltárát Tanulmányozó Tanácsról, amely 2005-ben jött létre; azóta itt is komoly előrelépések történtek, legutóbb például 1200 Securitate-tiszt dossziéját tették kutathatóvá. Magyarországon 1997-ben hozták létre a Történeti Hivatalt, amelyből 2003-ban alakult az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Az iratanyag mellett 7,2 millió mikrofilmet, továbbá fényképeket, mozgófilmeket, hangszalagokat őriznek itt. 2003-tól az egykori hálózati személyek adatai is megismerhetők, a közeli hozzátartozók pedig kezdetektől öröklik a megismerhetőség jogát.

Mint azt Cseh Gergő Bendegúz elmondta: egyetlen vizsgált országban sincs lezárva, vagy megoldva az állambiztonsági iratanyagok ügye, de szerinte a történeti kérdéseket nem is kellene lezárni. Az érintett levéltárak működését máig politikai és szakmai viták övezik, még abban a Németországban is, ahol a legrégebben hoztak létre ilyen céllal intézményt. A kutató rámutatott: sehol sincs teljes aktanyilvánosság, de az utóbbi évek tendenciája az, hogy a hangsúly az adatvédelemről fokozatosan átterelődik a nagyobb nyilvánosságra.

következő oldal 1 / 3