Könyvet írt Kínáról Kissinger

"Arra, hogy Kína és az Egyesült Államok egy napon összetalálkozzon, előbb vagy utóbb mindenképpen sor került volna, függetlenül attól, hogy kik voltak a két ország vezetői" - mutat rá könyvében a volt külügyminiszter Nixon 1972-es történelmi kínai látogatásáról szólva. Mindkét országot kimerítette a háború (az Egyesült Államokat a vietnami konfliktus, Kínát a szovjet határon kialakult összecsapások is) és a hazai felfordulás (Nixon esetében a háború elleni tiltakozások, Maónál pedig a "kulturális forradalom").

Mindketten szembe akartak szállni Moszkva terjeszkedésével és így gyorsan találtak közös ügyet. Moszkva fenyegetése csökkentette az amerikai és kínai vezetők Vietnammal és Tajvannal kapcsolatos nézeteltéréseinek súlyát és elfojtotta kölcsönös rituális tiltakozásukat az "imperializmus", illetve a "kommunizmus" ellen. Az "ellenségem ellensége a barátom" stratégia ezután több mint egy évtizeden át eredményesen működött.

Azóta Kína megszabadult Mao Ce-tung (Mao Zedong) örökös forradalmi doktrínájától és a központi tervezés kudarcos csodaszerétől, erős ipari hatalommá vált, a Szovjetunió és birodalma összeomlott, az Egyesült Államok pedig misszionárius küldetéstudattal kezdte hirdetni a demokráciát, miközben veszélyesen rabjává vált a külföldi kőolajnak, termékeknek és hitelnek. Az erőviszonyok radikális változása egymástól kölcsönösen függő gazdasági óriássá tette Kínát és az Egyesült Államokat, ám anélkül, hogy ezen a kapcsolaton átívelne a stratégiai partnerség hídja. Kissinger egy ilyen kapocs szükségessége mellett érvelve tekinti át könyvében a hullámzó kínai-amerikai kapcsolatokat, és Kínában tett utazásainak tapasztalatai alapján méltatja Mao utódainak pragmatizmusát.

Szerinte a jelenlegi kínai vezetők készek megmaradni helyreállított történelmi határaik mögött, készek várni a Tajvannal való békés újraegyesülésre, továbbá eltökéltek a figyelemre méltó ütemű gazdasági növekedés folytatására és a még jelentős mértékű szegénység felszámolására. Kevésbé biztos Kissinger abban, hogy az Egyesült Államok képes szilárd külpolitika folytatására.

A két ország kvázi szövetségének legkeményebb tesztje a Tienanmen-téri demokrácia-mozgalom 1989-es brutális leverése volt, amely Kissinger toleranciáját is próbára tette. A nyilvános nyomást szerinte nehéz olyan országokkal szemben alkalmazni, amelyekkel a folyamatos kapcsolat fenntartása fontos az amerikai nemzetbiztonság szempontjából.

"Ez különösen érvényes Kínára, amelyet mélyen áthat a nyugati országok megalázó beavatkozásainak emléke" - írja Kissinger, aki elismerően méltatja az idősebb Bush elnököt, mert "egy kötéltáncos ügyességével járt el", amikor egyfelől szankciókkal sújtotta Kínát Tienanmen után, másfelől magánlevelekben és különmegbízottak útján sajnálkozását fejezte ki a kínai vezetőknek. Bill Clinton hiába próbált nyomást gyakorolni, és Peking nem mutatott hálát akkor sem, amikor azt bölcsen enyhítette, mert Kínát felingerelte az, amit előzőleg beavatkozásnak tekintett. Az ifjabb Bush dicséretet kap Kissingertől, mert "szabadság-napirendje" közepette is "finoman egyensúlyozott Amerika misszionárius és stratégiai érdekei között" Kína vonatkozásában.

Kissinger szerint abban az esetben, ha az Amerika által előnyben részesített demokratikus kormányzást teszik a haladás fő feltételévé a kínai-amerikai kapcsolatok más kérdéseiben, "a zsákutca elkerülhetetlenné válik". Az amerikai értékek terjesztése tiszteletet érdemel, "de a külpolitikának nemcsak a célokat, hanem az azok elérésére szolgáló eszközöket is meg kell jelölnie, és ha az utóbbiak meghaladják a nemzetbiztonság szempontjából alapvető fontosságúnak tekintett kapcsolat tűrőképességét, dönteni kell, mi a fontosabb". Végső soron Kissinger szemében a nemzetbiztonság mindenek előtt való. Bármiféle kísérlet arra, hogy Kína "hazai struktúráját" kívülről változtassák meg, valószínűleg "súlyos nem kívánatos következményekkel járna".

Ma az Egyesült Államokban létezik egy olyan gondolati iskola, amely szerint Kína felemelkedése ellentétes Amerika érdekeivel, és ezért megelőző lépéseket sürget Kínával szemben. Kissinger szerint ráadásul a mai világban mindkét országra jellemző aggodalmakat csak növelik azok az amerikaiak, akik szerint a bizalmon alapuló kapcsolat előfeltétele lenne a demokrácia megvalósulása Kínában. A szerző arra figyelmeztet, hogy ebből új hidegháború alakulhat ki, amely mindkét ország haladását lefékezi és oda vezet, hogy ártalmas "önmegvalósító próféciákba elemeznék magukat", holott igazából vetélkedésük sokkal inkább gazdasági, mint katonai jellegű, és a béke, mint fogalmaz, önmaga is erkölcsi érték. A megoldás szerinte egy, az Európával elért "Atlanti közösséghez" hasonló "Csendes-óceáni közösség" megteremtése, amely inkább konzultáción és kölcsönös megbecsülésen alapuló erőfeszítés lenne a közös haladásért, mint egy rivális kínai és amerikai tömb versenye.

Ez volt Kissinger küldetésének célja már első, csaknem pontosan 40 éve lezajlott pekingi utazásán is - jegyezte meg a NYT.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

19. A közjogi rendszer átalakítása Magyarországon
IV. Politikai berendezkedések a modern korban

• A rendszerváltoztatás belülről
• Kilincs a túloldalon
• A bölcs „tolmács”
• Az én 89-em
• A Kádár-rendszer darázsfészke
• Moderata durant: az önmérséklet megedz
• A kór újra támad
• Kormányzás ellenszélben
• Antall József közelről