Hazaszöktek a kitelepített németek

2009. március 25. 09:50 Sz. Bukucs Barbara

Tóth Ágnes, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatóhelyettese, legújabb könyvében a kitelepítés után visszaszökött magyarországi németek történetét tárja olvasói elé.

Korábban

A feladat nem volt egyszerű, hiszen a szerző olyan témát dolgozott fel, amellyel kapcsolatban a hivatalos szervek nagyon kevés iratot hagytak hátra. Tóth Ágnes ezért a levéltári források tanulmányozása mellett az „oral history” módszerét is alkalmazta. A könyv alapjául szolgáló interjúkat pedig nem kiegészítő forrásnak, hanem „a forrásnak” tekintette. Ez egyébként azért is nagy jelentőségű, mert az események óta eltelt több mint hatvan év következtében már nem sokáig lesz lehetőség az érintettek megkérdezésére.

A mű első fejezetében magáról a kitelepítésről értekezik a szerző. Kiderül, hogy az egyes pártok szavazóbázisának kialakítása és a földosztás sikeres végrehajtása érdekében a magyar kormány maga kérte 1945. május 26-án több százezer német kitelepítését. A politikai elit tehát a kitelepítés tényéről nem a Potsdami konferencia határozatainak következtében – „csupán” a kollektív bűnösség elvét érvényesítve – döntött. Az első szerelvények 1946. január 19-én indultak Budaörsről, a cél pedig – ekkor még – Németország nyugati megszállási övezete volt. Az országban maradt mintegy 230 ezer német nemzetiségű személy nagy részét pedig megfosztották vagyonától, politikai jogaitól, a munkavállalás és a lakóhely megválasztásának szabadságától.

Ilyen körülmények között szinte érthetetlen, hogy sokan miért döntöttek mégis a teljes létbizonytalanság, az illegalitás, vagyis a hazatérés mellett. Ezekre a kérdésekre Tóth Ágnes az interjúk kiértékelése révén keresi a választ, és a könyv második fejezete is ennek módszereit mutatja be. A statisztikában, kevésbé járatos olvasó számára kissé szárazabbnak tűnő fejezet után a tematikus elemzés során átfogó képet kapunk a visszaszököttek helyzetéről, identitásuk komplexitásáról, arról, hogy ők maguk hogyan élték meg a kitelepítést, milyen körülmények fogadták őket „új hazájukban”, illetve, hogy miért döntöttek az illegális visszatérés mellett.

Az elűzetés nagyban érintette önazonosságukat, érthetetlen volt számukra, hogy büntetésük alapját hogyan képezheti a nemzeti hovatartozás. Nem csoda, hogy saját sorsukat sokan a zsidókéval állították párhuzamba. A „svábság” azonban Németországban is megbélyegzést jelentett. „Ezek ott kint úgy néztek ránk, hogy mi valami gazemberséget csináltunk Magyarországon, és azért lettünk kitelepítve.”– mondta az egyik interjúalany. A beilleszkedést tehát nehezítette a bizalmatlanság, valamint a kiszolgáltatottság, amit elsősorban a hely- és a nyelvismeret hiánya okozott. (A magyarországi németek ugyanis a német nyelv tájnyelvi változatait beszélik.)

Mindezek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy sokan a hazatérés mellett döntöttek. Minden nélkülözhetőt pénzzé tettek, az útra vonatkozó információkat pedig - hol lépjék át a határokat, mennyit kérnek a vezetők - általában a már korábban hazatért ismerősöktől szerezték be. A velük szembeni azonnali fellépésre a határőrségnek, a határrendőrségnek és a politikai rendőrségnek volt jogosítványa, amelyek igyekeztek is őket az állam biztonságára, valamint a közbiztonságra veszélyes elemeknek feltűntetni. A szerző ennek ellenére hangsúlyozza, hogy a hazatérés lehetőségét sok esetben éppen a fent említett szervek tették lehetővé azáltal, hogy szemet hunytak néhány kisebb csoport érkezése felett.

Különösen izgalmas olvasmánynak bizonyulnak a mű utolsó fejezetében közölt interjúk, amelyek a közösség sorsának megismerése után az egyéni életutakba engednek bepillantást. Kiderül, hogy a hazaérkezőknek minden esetben számolniuk kellett a kitoloncolás lehetőségével, amit egyébként a magyar hatóságok jogi szabályozás hiányában illegálisan végeztek. A kitoloncoltak többsége azonban szinte azonnal megkísérelte a visszatérést, így olyan eset is előfordult, hogy az illetőt a határőrök először beengedték az országba, Pécsett viszont elfogták, Pestre szállították a toloncházba. Három hét elteltével visszatoloncolták volna Ausztriába, ha Hegyeshalomnál nem áll meg a vonat. Itt ismét elengedték, így tért vissza a szülőfalujába. Volt olyan település, ahol a hatóságok majdnem minden éjjel razziáztak és „a gyereket keresték. Mert ha a gyerek megvolt, akkor a szülő feladta magát”. Több interjúalany említi, hogy egy nagy ládában, vagy a dunyha alatt kellett átvészelnie a razziákat.

Tóth Ágnes munkájának legnagyobb érdeme éppen abban áll, hogy a kitelepítést az érintettek egy csoportjának, a hazatérőknek a szemszögéből, a velük készített interjúk alapján tárgyalja. A visszatérés, valamint a Németországban maradás motivációira, az identitás, az integráció azonosságaira és különbözőségeire azonban – a szerző véleménye szerint is – csak a közösség többi tagjának – a Magyarországon maradottaknak, valamint a Németországban letelepedőknek – a megkérdezése révén kaphatunk részletesebb választ. Reméljük, ezek az elemzések sem váratnak már sokáig magukra.

Tóth Ágnes: Hazatértek – A németországi kitelepítésből visszatért magyarországi németek megpróbáltatásainak emlékezete. Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. 376 o.