Darázsderék és tetszetős domborulatok: kiállítás a fűző történetéről

Esztétikus testkép halcsontokkal

Az Egyetemi Könyvtár jelen divattörténeti kiállítása a fűzőhasználat köré összpontosul. Európában a 16. században vált közkeletűvé a fűző, amely Itáliától egészen I. Erzsébet angol királynő udvaráig hódított. Kezdetben készültek acélpántos fűzők is, de a halcsontos megoldású érthetően nagyobb népszerűségnek örvendett.

A történeti hagyomány szerint II. József tilalma ellenére Magyarországon is kelendő cikk volt a kínzó ruhadarab. A fűzőféleségek egyre specializálódtak, és egy 1930-as visszaemlékező közlésében a 19. századi fűzők alkalomtól függően változtak: "Reggeli fűző: kis batiszt ujjas, kevés halcsonttal. Napközi fűző: legalább három darab s pedig egy fekete, egy halványkék, egy rózsaszín szaténból. Nyáron: batiszt vagy nyersselyem. Estélyi fűző: a ruháknak megfelelő színből, igen erősen összeszorítva. Éjjeli fűző: szarvasbőr, halcsont nélkül. Alkalmi fűzők: Utazáshoz tág; szabályozható kapcsokkal. Lovagláshoz erős nyersvászon, az ágyék körül rugalmas gumirésszel. Tengerifürdőhöz (!) pánt nélkül. Áldott állapot nem várt esetére igen bő, kevés pánttal, könnyen engedő gumiszalagokkal." Az 1840-es években a redingote alá a férfiaknak is kötelező volt a fűző. Ma már megdöbbentőek azok a leírások és minták, amelyek arról tanúskodtak, hogy már egy éves leánygyermekeknek is készítettek fűzőt.

A fűző a 19. század végén élte reneszánszát, ugyanakkor valóságos mozgalommá nőtt a használatát korlátozó, elutasító reformnézet. Egy bécsi fűzőcég Magyar Szalonbeli reklámcikkében úgy fogalmazta meg terméke lényegét, hogy az segíti megtartani a női test szoborszerűen szép esztétikai arányait. 1904-ben Szerb Zsigmond a kígyószerű karcsúság hóbortját okolta azért, hogy a tavaszi fürdőpihenőből hazatért asszonyok, lányok milyen lelki tortúrán estek át, amikor szembesültek azzal, hogy a felszedett súlyfeleslegüket sem a szabónő, sem a háziorvos nem tudta eltüntetni, sőt, némelyiküket a munka, a takarítás szentségtelen rémképével inzultáltak, míg végre eljutottak a fűzőkészítőjükhöz, aki egycsapásra megoldotta a lehetetlent: karcsúra varázsolta a bajbajutottakat.

A fűző ártalma

Az Egyetemi Könyvtárban két - időben egymástól meglehetősen távol álló - olyan könyv is található, amely e ruhadarab mértéktartó viselésére int. E művek ölelik fel a bemutatni kívánt időszakot. Bonnaud 1770-ben írott felvilágosító munkája csak a fűzőhasználat túlkapásainak káros következményeit tárgyalja, azonban Thanhoffer 1901-es kötete egyéb egészségrontó öltözékek mellett tér ki a fűzőre. A francia szerző, Bonnaud hivatkozott több kortársára, akik már szót emeltek a lábra kapott esztelen túlzások ellen, s remélte, hogy olvasóközönsége idővel jobb belátásra tér: "Nem hiszem, hogy érveim több embert meg tudnak győzni, mint az előttem írók művei; a tévhit túlságosan is mély gyökerű, és csak abban lehet reménykedni, hogy majd az idő le tudja rombolni azt." Százharminc évvel később a magyar orvos, Thanhoffer szintén elborzadva írt a 40-45 cm-re összeszorított női derekakról. Felhívta olvasói figyelmét, hogy az "erős nyomás következtében hátfájdalmak, hideg kezek, ugyanilyen lábak, vivőeres csomók, aranyér stb. keletkeznek." Teljes egészében nem vetette el a fűzőhasználatot, viszont kikötései voltak: "1. megfelelő hosszúságú legyen; 2. megfelelő anyagból készüljön; 3. a test csontos vázára odafeküdjék és 4. minél kevésbé szorítson."

A 19. század végén a reformmozgalomban az egészségesség, a természetesség és praktikum jegyében a női emancipációval megszülettek azok a női reformruhák, amelyek kényelmesek voltak, s megfelelően takartak. A divat homlokterébe a ruhaformák helyébe az emberi test került. A szabadidős tevékenységek, a sportok, a tudatosabb étrend terjedésével elérték azt a testképet, amelyet esztétikusnak tartottak. Az elfogadható és tetszetős ruhamodellek kidolgozásáig kétkedő várakozás övezte a kísérleteket, hiszen nem egy elképzelés taszítóan jellegtelenre, idomtalanra sikerült. A divattervezők útkereséseit siker koronázta.

1. A divat szociokulturális átalakulása
2. Esztétikus testkép halcsontokkal
3. Természetesen domborodó kebel és tompor