Csendben emlékeztek Guernica bombázására

Az emlékezés is problémát jelent

70 évvel ezelőtt, 1937. április 26-án a spanyol polgárháborúban Francisco Franco tábornokot támogató német és olasz vadászrepülőgépek földig rombolták Guernicát, a történelmi baszk várost. A bombázást azonban már a kezdetektől fogva téves információk özöne kísérte, amelyet a történészek csak évtizedekig tartó kutatómunka során tudtak feltárni. Guernica eközben a második világháború légibombázásainak előképe lett, amelyet Pablo Picasso örökített meg a 20. század egyik leginkább emblematikussá vált festményén.

Ismerje meg Baszkföld történetét!

De míg a pusztítás képe kitörölhetetlenül belevésődött a világ köztudatába - és az egyre fogyó túlélők elméjébe, Spanyolországban alig keltett feltűnést a 70. évforduló. Országos szintű megemlékezések alig voltak, és csak kevés spanyol politikus vett részt azon a misén, koncerten és koszorúzáson, amelyet a guernicai temetőben tartottak a halottak emlékére.

Számos ismert személyiséget hívtak meg a megemlékezésekre, köztük az argentin Adolfo Pérez Esquivelt, a Nobel-békedíj 1980-as kitüntetettjét, Juan José Ibarretxét, a baszk autonóm kormány fejét és számos olyan város - köztük Hirosima, Volgográd (a volt Sztálingrád) és Varsó - polgármestereit, amelyekben nagy pusztításokat végzett a háború. Ibarretxe köszöntötte a szőnyegbombázás néhány túlélőjét, majd Miguel Ángel Aranazzal, Guernica polgármesterével együtt megnyitott egy kiállítást, amelyen fotók és festmények láthatók a bombázás előtti és utáni városról. Guernica a békéért címmel több nyelven felolvastak egy nyilatkozatot.

A megemlékezés előestéjén a baszk autonóm kormány feje azt követelte, hogy Madrid hivatalosan kérjen bocsánatot a baszkoktól ezért a "Spanyolország nevében elkövetett bűntettért". A baszk kormány azt is követelte, hogy állítsák ki legalább ideiglenesen a baszk kisvárosban Pablo Picasso 1937-ben festett Guernica című műalkotását, amely jelenleg a madridi Zsófia Királyné múzeumban található.

Sokak szerint mindez nagyon jellemző az országra, amely a mai napig nem nézett szembe polgárháborús múltjával. Spanyolország az elmúlt években jelentős kulturális és gazdasági hatalommá vált, de kritikusai szerint a siker az ország legnagyobb katasztrófájának romjaira épül.

Guernica bombázásának túlélői szerint azonban a felejtés számukra sohasem volt megoldás. Az Emlékezés Guernicára nevű békeszervezet adatai szerint ma mintegy 200 túlélő van még életben, akiknek a bombázás napjáról őrzött emlékei megrázóak és borzalmasak egyben. A 84 éves Luis Iriondo például elszakadt a családjától, és egy óvóhelyen bújt el a város központjában. "Nem volt világítás, nem volt szellőzés, és olyan sokan zsúfolódtunk össze, hogy alig lehetett lélegezni. Attól féltem, hogy becsap egy bomba, és a romok élve maguk alá temetnek." Végül úgy döntött, kimegy az utcára: "Jobb, ha lelőnek, mintha a romok élve maguk alá temetnek" - meséli. Pedro Balino a vasútállomáson tartózkodott a barátjával, amikor megszólaltak a szirénák, és az első repülők megjelentek. A város körüli dombokra menekültek, és onnan nézték a pusztítást. Amikor vége lett, visszamentek, hogy túlélők után kutassanak. "A bombázás után lejöttünk a dombról, Guernica bejáratánál nyolc vagy tíz halottat találtunk. Az egyiknek hiányzott a feje, a másiknak nem volt karja. Néhányat ismertem közülük. Mind fiatalok voltak, 15 vagy 16 évesek" - meséli.

"Mi, spanyolok sok minden megváltoztattunk külsőleg - utakat, bevásárlóközpontokat és sikeres multinacionális vállalatokat építettünk -, de az emberek mentalitásának megváltoztatása belül sokkal nehezebb feladatnak bizonyult" - mondta Emilio Silva, az 1936-39 között meggyilkolt civilek hamvainak exhumálását végző szervezet vezetője a sajtónak. Silva szerint a háború és Franco győzelme idején élt nemzedék megtanulta, hogy a túlélés egyetlen módja, ha nem beszél a diktatúráról.

Azok pedig, akik Franco 1975-ös halála után megélték az ország demokratikus átalakulását, azt hitték, hogy a megbékélés egyet jelent a múlt eltemetésével. A háborús nemzedék unokái és dédunokái azonban több nyíltságot követelnek, hiszen szerintük "egy emlékek nélküli országnak nincs értelme."

1. Az emlékezés is problémát jelent
2. Miért kellett a békés kisvárosnak elpusztulnia?