A lovaskocsik korában született, a szuperszonikus repülést is megérte az ifjabbik Wright fivér

2021. augusztus 19. 18:39 Múlt-kor

Korábban

Sikertelen kísérletei után a legnépszerűbb franciává „emelkedett” a La Manche légi meghódítója
Nemzeti büszkeségtől visszhangzott a sajtó a magyar világrekorderek transzatlanti repülése után
Hét évvel a Wright fivérek felszállása után már Budapestre csábították a repülés virtuózait

A tökéletes repülő szerkezet felé

Orville és Wilbur Wright egy dologban biztosak voltak: Otto Lilienthal irányítási módszere – amely a pilóta testsúlyának különböző irányokba való mozgatásán alapult – elégtelen volt a repülés közben fellépő váratlan destabilizáló tényezők kiküszöböléséhez (amelyekkel kortársaik jórészt nem is számoltak). Megfigyelték, hogy a madarak szárnyaik végének szögét megváltoztatva döntik testüket a kívánt irányba a levegőben, és így, dőlve változtatnak irányt – akár egy kerékpáron ülő ember egy kanyar bevételekor.

Az ohiói Daytonban élő fivéreknek Octave Chanute javasolta kísérleteikhez az Egyesült Államok kellemesen szellős keleti partvidékét, így esett a választásuk az Észak-Karolina állambeli Kitty Hawkra, ahol a Kill Devil Hills néven ismert part menti homokdűnék puha landolófelületet is biztosítottak. Wilbur és Orville Wright 1900-ban látogatott ide első ízben, hogy első siklórepüléseiket végrehajtsák.

A Wright-siklórepülő egyik különlegessége volt, hogy a magassági kormányt – amely a modern repülőkön a farokrész részét képezi, a vízszintes vezérsíkok kilépőélén – elöl helyezték el. A feljegyzések alapján amellett, hogy a fivérek úgy hitték, farokrészre nincs is szükség, azt remélték ettől a megoldástól, hogy védelmet nyújt a pilótának (aki az alsó „fedélen” hasalva irányította a szerkezetet) egy esetleges zuhanás esetén.

1900 és 1902 között a fivérek minden nyáron kilátogattak a Kitty Hawk melletti dűnékre, ahol tábori körülmények közt éltek, ám felhúztak egy műhelyként és hangárként egyszerre szolgáló kezdetleges épületet. Siklórepülős kísérleteik rávilágítottak arra, hogy Lilienthal és mások addig elvégzett számításai korántsem voltak pontosak, így saját eredményeikre kellett hagyatkozniuk, ami hosszú, aprólékos kísérletezési folyamatot jelentett.

Végül 1902 októberében született meg a Wright-siklórepülő véglegesnek tekinthető formája, amely három tengely mentén tette lehetővé az irányítást: a szárnyak görbítésével dönthették a szerkezetet jobbra vagy balra, az elöl rögzített emelőkormány segítségével emelhették vagy süllyeszthették az „orrot”, míg az újításként a szerkezet hátuljához hozzáadott oldalkormány elősegítette, hogy valóban a megfelelő irányba forduljon a szerkezet. Minden készen állt tehát arra, hogy a pilóta által teljes körűen irányítható siklórepülő motort kapjon.

A lucfenyő keretre erősített muszlinból készült repülőgéphez maguk készítették 1903 tavaszán mind a tolólégcsavar-párt, mind az őket meghajtó motort, utóbbit kerékpárműhelyük szerelőjével, Charlie Taylorral vállvetve. Hogy minél könnyebb legyen, a korban merész újításként a motor testét alumíniumból öntötték, és nem készítettek semmiféle adagolószerkezetet sem: az üzemanyagot a fölé rögzített tartályból a gravitáció juttatta a 82 kilogramm tömegű, 12 lóerős motorba.

Bár a légcsavarok hajtásláncai a kerékpárokéhoz hasonlítottak, az ilyen igénybevételhez való láncokat a fivérek nem tudtak saját műhelyükben előállítani, így azokat egy autóalkatrész-gyártóval készíttették el. A Wright Flyer névre keresztelt repülőgép összesen kevesebb, mint 1000 dollárból (mai áron körülbelül 30 000 dollárból, azaz csaknem kilencmillió forintból) készült el – ehhez képest 1898-ban Langley sikertelen „aerodrómját” 50 000 dollárral támogatta meg az amerikai hadsereg.

előző oldal következő oldal 2 / 4