A király sem tudta megfékezni a leprások elleni pogromokat Franciaországban

Jézus leprásokat gyógyít meg egy 16. századi illusztráción

Testi és lelki betegség

A középkori európaiak számára a leprát, mint betegséget nem az orvostudomány empirikus és induktív (tapasztalati tények alapján következtetésre jutó) megközelítése, hanem jól körülhatárolt, autoritással rendelkező írások bölcsességére építő skolasztikus filozófia definiálta – elsősorban is Galénosz és Avicenna írásai, illetve Mózes harmadik könyve, amit a Leviták könyve néven is ismerünk.

A leprások összeesküvésének 1321-es kibontakozásakor a betegség azonosításának feladata már az egyre nagyobb számban rendelkezésre álló képzett orvosokra hárult. Egyikük, Bernard de Gordon azonban még 1305-ben is így írt egy felháborodott hangvételű levelében: „a leprát napjainkban igen rosszul vizsgálják”.

A középkori orvosok nem haboztak hozzáérni a leprásokhoz: bár Brugge városának előírásai megkövetelték, hogy a lepragyanús betegek kesztyűt hordjanak, a korabeli fametszeteken – például Hans von Gersdorff Leprás betegek vizsgálata című alkotásán – az orvosok mindenféle óvintézkedés nélkül érintik meg a szenvedőket.

Toulouse-i Szent Lajos fektet az ágyába egy leprás beteget

Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a betegség terjedésében a „rossz levegőnek”; Bernard leírása szerint is „talán a rossz, romlott vagy dögvészes levegő” felelt a lepráért. Mind a törvények, mind a bibliai hagyományok előírásai elkülönítették a leprásokat a társadalomtól, így azok, akik nem a leprosariumnak nevezett telepeken éltek, félreeső kápolnákban, keresztutaknál létesített menedékekben, kunyhókban húzták meg magukat. Német nyelvterületen a leprásokat néha a Veltsiechen szóval írják le, ami annyit tesz: „a mezők betegei”.

Még a leprásokkal való társalgást is veszélyesnek tekintették. Bernard szerint a lepra egyik oka „[a leprásokkal való] túlzásba vitt fecsegés”, egy másik orvos, Henri de Mondeville pedig így írt: „se az orvos, se a felcser ne foglalkozzék [a leprásokkal], (…) mivel ez egy felettébb utálatos és ragályos betegség, és mert a leprás nagy örömét leli az orvosokkal való fecsegésben, a hozzájuk közel kerülésben (…) és ha az emberek megtudják, meggyűlölik az orvost, aki a leprával foglalkozik (…) és gyakorta romlottnak és átkozottnak tekintik.”

A lepra félelmetes betegség volt a középkori ember számára: nem csupán folyamatosan súlyosbodó és gyógyíthatatlan volt, de testi hatásaiban a borzasztó torzulásoktól a szinte észrevehetetlen „fehér lepráig” terjedt, mely utóbbi „fehérnek és szépségesnek” hagyta meg a leprást.

A leprások megbélyegzésének egyik legfontosabb oka azonban a lepra morális dimenziója volt. Galénosz és Avicenna nyomán Bernard is a „melankolikus nedvek” felszaporodásának tulajdonította a lepra eredetét. A Hippokratésztől eredeztethető humorálpatológia elmélete szerint a test egészségi állapotát a négy őselemhez köthető négy testnedv – vér, sárga epe, fekete epe, nyák – egyensúlya befolyásolta. A hideg és száraz jellemzőkkel felruházott fekete epe (melaina kholé) túlsúlyát tartották felelősnek a lepra tüneteinek kialakulásáért.

A leprások számára ez azért jelentett problémát, mert a testnedvek az egészségi állapot mellett a személyiséget is meghatározták. A fekete epe túlsúlya különféle jellemhibákra utalhatott, amelyek a pesszimizmustól és a melankóliától a Jágóhoz hasonló shakespeare-i gazemberek karakteréig terjedhettek.

Az epés megnyilvánulások és a lepra közötti összefüggés nyomán egyes szerzők, például Bingeni Szent Hildegárd arra következtettek, hogy a lepra eredete „a falánkság és az ittasság, [amelyek] vörös göböket és féregszerű keléseket okoznak (…) a bujaság, amely kérges tályogokat növeszt, alattuk a vöröslő hússal…”.

Leprásház egy 13. századi miniatúrán

A leprát és a bujaság bűnét a 14. században társították egymással a legerősebben. Avicenna Kánonjának latin fordítása szerint a leprások „melankolikus, aljas, rossz szokások” rabjai. Ambroise Paré így írja le a leprásokat: „félénkek, álnokak és gyanakvóak, mert a melankólia miatt magukban sem bíznak. Hevesen vágyják továbbá nők társaságát, különösen betegségük növekvése és pangása alatt, a hő miatt, amely bennük izzik…”

A leprások nem leprásokkal létesített együttlétei a 14. századi doktorok szerint további leprás gyermekekhez vezettek, Bernard szerint ugyanis „a lepra oly förtelmes, hogy az anyaméhben sem tisztul ki, és így örökletes betegség, akárcsak a köszvény” (valójában csak a köszvény köthető örökölt genetikai hajlamhoz).

Így aztán a közösségtől elszigetelt, koldulásból megélni kényszerülő leprás egy erkölcsileg romlott, egyre terjeszkedő erő része lett, a középkori közösség látóterében, de a társadalom peremén.

1. Testi és lelki betegség
2. Pásztorok keresztes hadjárata
3. A király nevében

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

nyár
Múlt-kor magazin 2023

• Kapitalista szórakoztatás a vasfüggöny árnyékában 
• A marokkói bazárok kincsei
• A királyi konyha és a maradékok sorsa
• A marokkói bazárok kincsei
• A nyugati bűnügyi sorozatok virágzása a 70-es, 80-as években
• Kapitalista szórakoztatás a vasfüggöny árnyékában 
• Szocialista televíziós sorozatok a kádári Magyarországon
• Vonzó ellenfelek - Az amazonok
  
• Negyven éve mutatták be az István, a királyt