Magyar külpolitika a hidegháború árnyékában

2010. október 29. 13:44 Múlt-kor

Bár Kádár "nevetséges ügyvivői vacakodásnak" nevezte az Egyesült Államok és Magyarország szembenállását, a pártfőtitkárnak kétszer is felajánlották, hogy közvetítsen az USA és a Szovjetunió között - tudhattuk meg a Politikatörténeti Intézetben tegnap megtartott konferencián. "Ami nem tilos, az szabad", avagy magyar külpolitika a hidegháború árnyékában.

Korábban

Sikerágazat volt a külpolitika, mivel a korlátozott szuverenitás mellett is biztosította az ország nemzetközi tekintélyét – mondta el Sipos Péter professzor a hatvanas-hetvenes évek magyar külpolitikájáról rendezett konferencián Budapesten. Történt ez annak ellenére, hogy a Szovjetunió sokkal jobban fogta csatlósait, mint saját köztársaságait – figyelmeztetett az előadó a Politikatörténeti Intézet által szervezett rendezvényen.

Kádár János „nevetséges ügyvivői vacakodásnak nevezte” az Egyesült Államok és Magyarország között fennállt viszonyt, de a magyar pártfőtitkárra komoly szerepet róttak ki: kétszer is felkérték a közvetítő szerepre Moszkva és Washington között. Először 1978-ban Brezsnyev és Carter között, majd egy évvel később maga Helmut Schmidt német kancellár puhatolózott Kádárnál. A nyugati kapcsolatok erősítése többször felmerült, az 1974-es PB irányelvek például leszögezték, hogy a pártközi (nyugat-európai szocialista és szociáldemokrata) relációkat kell felhasználni az államközi kapcsolatok megerősítéséhez – mondta el Sipos Péter.

Fischer Ferenc, a Pécsi Tudományegyetem bölcsészettudományi karának dékánja egy teljesen más megközelítésben vizsgálta hazánk külpolitikai viszonyait. Az előadó Trianont okolta azért, hogy Magyarország elvesztette realitásérzékét, ugyanis a hatvanas-hetvenes évek jelenségeinek összefüggéseit Budapest tenger hiányában egyszerűen nem érthette meg. Navalista tapasztalat híján úgy voltunk részesei a külpolitikai játszmáknak, hogy nem fogtuk fel azok jelentőségeit - mondta a kutató.

A kubai rakétaválságból levont következtetések arra döbbentették rá a Szovjetuniót, hogy meg kell erősítenie hadiflottáját, s ezzel kihívást intézhet a térségben jelen levő 6. amerikai flotta ellen. A történész emlékeztetett arra, hogy az 1950-es évek végén az Egyesült Államok sebezhetetlensége megszűnt, mivel a Szovjetunió az interkontinentális rakétákkal az Északi-sark felett elérthette az országot. Ezután az amerikai atom-tengeralattjárók áthaladtak a sarkvidék jégpáncélja alatt, s megindult a versengés a térségért, amely még ma is tart. Fischer Ferenc egy aktuálpolitikai példát is felhozott a probléma jobb megértése érdekében: 2002-ben nem értettük, miért fontos, hogy Chile társult ország legyen, miközben a franciák – a vámmentes halfogyasztás miatt – ennek kézzel fogható előnyeit is élvezik.

Békés Csaba, a Hidegháború-történeti Kutatóközpont igazgatója előadásában hármas determinációról beszélt, amely során elmondta: a Szovjetunió mellett legalább olyan fontos volt a nyugati, illetve a szomszédos országokkal való relációk alakulása is. Hazánk Moszkvával szemben 1956 és 1989 között a konstruktív lojalitás álláspontjára helyezkedett: ez Kádár interpretációjában azt jelentette, hogy Magyarország „ami nem tilos, az szabad” elv alapján folyamatosan tesztelte rendszert, a szakítás azonban a külpolitikai manőverezésbe már nem fért bele. (ellentétben a románok magatartásával)

A nyugati kapcsolatokról szólva Békés Csaba leszögezte, hogy ebben a tekintetben sokkal fontosabb volt az NSZK-val, mint az Egyesült Államokkal fenntartott viszony. A történész kifejtette, hogy a nyugati relációk egyenrangúakká váltak a szovjet kapcsolattal, később pedig sokkal jobban meghatározták Magyarország sorsát – a gazdaságtörténészek a nyolcvanas évektől egyértelműen a nyugati kapcsolatok primátusát vallják. A szomszédos országokhoz fűződő viszony rendkívül szövevényes volt, s még sok munka vár a térséggel foglalkozó történészekre, mivel ez még egy korántsem lezárt ügy– állítja a történész.

Magyarország Bulgária mellett az egyik leghűségesebb, leglojálisabb szövetségese volt a Szovjetuniónak, ezért cserébe korlátozott belső autonómiát kapott – mondta Földes György, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója. Az előadásokban többször is említett csehszlovákiai bevonulással kapcsolatban Földes György kifejtette, hogy Moszkva 1957 és 1967 nagyvonalú politikát folytatott, nagy mozgásteret hagyott a tagállamoknak, s hagyta ezt tartalommal is megtölteni. A főigazgató emlékeztetett: már 1956 novemberétől folyamatosak voltak a konfliktusok Magyarország és a Szovjetunió között, 1957 márciusában például Rákosi visszatérési szándéka miatt szakításig menő vita alakult ki két a két fél között, majd ugyanez játszódott le Hruscsov erőszakos eltávolítása miatt 1964-ben, később pedig 1968-ban és 1975-ben is.

A gazdasági kapcsolatokról szólva Földes György kifejtette, a magyar külkereskedelemben a Szovjetunió az első helyen állt, míg a szovjetek rangsorában Magyarország (kis területe ellenére is) az előkelő ötödik helyet foglalhatta el. A szovjetek nem nézték jó szemmel a magyarok viszonylag magas életszínvonalát, ezért mielőtt a szovjetekkel gazdasági tárgyalásokat folytattak volna, az életszínvonallal kapcsolatos statisztikai adatokat hat százalékkal csökkentették a magyar hatóságok – tette hozzá.

Garadnai Zoltán a hatvanas évek magyar-francia kapcsolatainak elemzésekor elmondta, Párizs egy olyan multipoláris egyensúly megteremtéséért fáradozott, amelynek középpontjában saját magát képzelte el. Magyarországnak nem szenteltek nagy figyelmet az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa-képről szóló diskurzusban, hazánk csak a régióban kapott nagyobb szerepet. A történész emlékeztetett: Franciaország számára a hidegháború 1962-ben befejeződött, s ekkor kezdődött meg Közép-és Kelet-Európa felértékelődése, mivel egy 1963-as követi konferencián úgy értékelték, meglehetősen keveset tudnak a régió országairól.

Párizs meglepetten tapasztalta, hogy Magyarország érdeklődést tanúsít Nyugat-Európa iránt, s próbál integrálódni. Péter János külügyminiszter 1965-ben tett látogatást Párizsban, ahol a magyar külpolitikát akarta elfogadtatni francia partnereivel. Ezzel Budapest "rákerült a térképre", amelyben nagy szerepe volt a magyar-francia kapcsolatok megerősödésének – hívta fel a figyelmet Garadnai Zoltán.

Kecskés D. Gusztáv a hetvenes évek magyar-francia relációjáról szólva kifejtette, hogy a térséget érintő francia magatartásban nem történt számottevő előrelépés. Párizs gazdasági aktivitása még az olyan államokban is elmaradt az NSZK-étól, mint Románia. A hetvenes években pozitív kép élt Magyarországról, amelyről megállapították ugyan a Szovjetunió leghűségesebb szolgálója, de nyit a Nyugat felé és belpolitikailag a legliberálisabb országnak számít a keleti blokk államai között.

A De Gaulle idején felállított prioritásai sorrend tehát a hetvenes években végig fennmaradt, s csak Mitterand érkezésével történt némi változás. A kereskedelemmel szemben a kulturális kapcsolatok szinte reneszánszát élték, 1973-ban például másfélszer annyi francia szerző könyve jelent meg hazánkban, mint szovjet. A vita során Garadnai Zoltán idézte Martonyi János szavait, aki 1999-ben "egyoldalú szerelemről" beszélt, majd a történész megállapította, hogy minőségi változást csak a rendszerváltozás hozott.

Balogh Margit Mindszenty fogságával kapcsolatban leszögezte, hogy az ugyan nem világtörténelmű, de világraszóló esemény volt, mivel soha nem fordult még elő ilyen eset egy amerikai követségen. A történész kitért a bíborosnak a menedékkérése előtti dilemmára, amellyel kapcsolatban a vatikáni körök mellett a püspöki kar is kritikákat fogalmazott meg. Mindszentynek ekkor el kellett fogadni, hogy ezt követően már nem áldozat és nem vértanú többé. Az amerikai követségen való menedékkérés mellett a biztonságérzet, a közelség (a szovjet csapatok ekkorra már lezárták a budapesti hidakat) és az amerikai döntéhozók potenciális befolyásolása szólt.

Balogh - kutatásainak eredményeit ismertetve - kifejtette, hogy a bíboros ennek érdekében hetvenöt levelet írt a különböző amerikai elnököket, de csak ketten, Kennedy és Nixon méltatták válaszra. A levelezés liberalizálása (Mindszentynek még a családtagjainak írt üzeneteit is cenzúrázták) csak azután következhetett be, hogy az Egyesült Államok rádöbbent: a Vatikán nélkül nem képzelhető el előrelépés. Balogh Margit figyelmeztetett: Mindszentyt aduként kezelték Kádárék, kiengedését pedig a magyar kérdés levételéhez kötötték – ezt az Egyesült Államok lesöpörte az asztalról, amely azt mutatta, a magyar vezetés mennyire túlértékelte a bíboros szerepét.

Baráth Magdolna, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főosztályvezetője előadásában az 1956 után hazánkban állomásozó szovjet diplomaták jelentéseit vizsgálta. Ezekben több vitás pont is felmerült, a tisztviselők például kritikával illették a vezetésben tapasztalható, 1956 megítélését övező véleménykülönbségeket, a hatalmi elit jugoszlávbarát elemeinek túlsúlyát és az elégtelen káderpolitikát. Különös figyelmet szenteltek a gazdaság problémáira, köztük a magyar-szovjet gazdasági együttműködés anomáliáira, illetve 1957 őszén a szövetkezesítés átmeneti leállására. Baráth Magdolna azonban leszögezte: Kádár János figyelt arra, hogy ne avassa nagy mértékben a szovjet diplomatákat a párt belső ügyeibe.

Feitl István, a Politikatörténeti Intézet főigazgató-helyettese a magyar KGST-reform történetét vázolta fel. A reformkoncepció (hivatalosan komplex integrációs program) 1967-1968-ban alakult ki, s ezt akarták kiterjeszteni az egész KGST-re. Ehhez az egész vezetőség csatlakozott, a hetvenes évekre a terv azonban elbukott, mivel sorra lekerültek a szocialista országok napirendjéről. 1973-ban a gazdaság átrendeződése és a világgazdaság földcsuszamlásszerű változásai miatt hivatalosan is elvesztette relevanciáját.

1966-ban informális, "kis KGST" jött létre Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia részvételével, amelyben hazánk kezdeményezőként lépett fel; az országok külön-külön dolgozták ki reformkoncepciójukat, majd hazánk (Nyers Rezső a politikai akadémián elmondott beszédével) 1969-ben nyilvánosságra hozta koncepcióját. Ez a két világrendszer létezését ad acta tette, s egyben leszögezte, hogy a szocialista országoknak a tőkés piachoz kell alkalmazkodniuk. A részletek kidolgozása során azonban kiderült, mélyreható ellentétek húzódnak meg az egyes országok gazdaságpolitikájában, sőt, néhány országban (különösen Bulgáriában) a reformkoncepcióban vázolt irányvonalakkal ellentétes folyamatok bontakoznak ki – vázolta a rövid életű magyar reform sorsát Feitl István.