Halászhajókkal keresik az elveszett világot

Az első leletre egy halász bukkant még 1931-ben. A hajójáról elnevezett Colinda szigony az átmenet kőkorszak (mezolitikum) korából származik. Az agancsból készült szigony tanulmányozása közben a régészek rájöttek, hogy vadászó, gyűjtögető népcsoportok népesítették be az Európát a Brit-szigettel összekötő földnyelvet, de akkor még nem tudták, hogyan is nézhetett ki ez a terület. Mára elkészült a mocsarakkal, folyókkal és tavakkal tagolt Doggerland első térképe, amely igazi paradicsom lehetett az ott élők számára.

Doggerland az Északi-tenger hajózásra veszélyes részéről, a Dogger-pad nevű morénáról kapta a nevét. A mezolitikum korában élő emberek nem csupán átjárónak használták ezt a vidéket, hanem hosszabb ideig is itt tartózkodtak mindaddig, amíg 8000 évvel ezelőtt az utolsó jégkorszak végén bekövetkező olvadás végleg el nem szakította a Brit-szigetet a szárazföldtől.

A térképkészítésben nagy segítséget nyújtottak a norvég olajtársaság által készített szeizmikus adatok is. A 2002-ben elkezdett kísérleti projektben a kutatóknak 6000 négyzetkilométernyi területet sikerült feltérképezniük. 10 méterrel a tengerfenék alatt felfedezték egy ősi folyó vonalát, amely akkora lehetett, mint a mostani Rajna. A folyót Fred Shotton geológusról nevezték el, akit a normandiai partraszállás előtt a német vonalak mögé küldtek, hogy feltérképezze a normandiai partokat. A projekt sikerén felbuzdulva folytatódott a térképkészítés. Mára már 23 ezer négyzetkilométer terület készült el.

A térkép alapján a régészek meg tudják állapítani, milyen gyorsan került víz alá a terület. Úgy vélik, hogy a tengerszint évszázadonként 1-2 méterrel emelkedhetett. A változás mindenki számára érzékelhető volt, de senkinek sem kellett menekülnie. Arról is információkat szerezhetnek, miként hasznosították a területet a kőkorszaki emberek. A kutatások azonban igen bonyolultak és költségesek, a térkép pedig még nem olyan részletes, hogy pontos ásatásokat végezhessenek.

A térkép legközvetlenebbül a tenger mélyén talált leletek vizsgálatánál hasznosítható. A térségben dolgozó halászhajók rengeteg, főleg a paleolitikum korából származó tárgyat - gyapjas mamut és rénszarvas csontjait - hoztak a felszínre, de van jó néhány későbbi lelet is. Eddig a kutatók nem igazán tudták elhelyezni ezeket az anyagokat, de most, a térkép segítségével könnyebbé válhat a megértésük.

Jan Glimmerveen, amatőr régész kereken 100 mezolitikus leletet gyűjtött össze a halászoktól. A 10-8 ezer évesre datált tárgyak ugyanarról a területről kerültek elő, ami egy település létét valószínűsíti. A holland kutatók egyébként is szerencsések, hiszen Hollandia nagy része régebben víz alatt volt, így nagyon sok leletet találnak.

Az angol oldalon az Angliát a Wight-szigettől elválasztó Solent-csatorna szolgál információkkal. A mezolitikum korában ez a terület - Bouldnor Cliff - is szárazföld volt, így innen is kerülnek elő emberi tevékenységre utaló nyomok: kovakövek, hajómaradványok, különböző eszközök. Egyes kutatók úgy vélik, hogy Bouldnor Cliff csónaképítő település lehetett, ami azért érdekes, mert a hely messze van a parttól, így a csónakokat csak valamilyen tavon használhatták.

A szertartások és a letelepedettség inkább a későbbi, neolitikus népcsoportokra volt jellemző. A mezolitikum és a neolitikum közötti határ ott húzódik, amikor kb. 4-6 ezer évvel ezelőtt az emberek elkezdtek gazdálkodni. A tengerben talált leletek viszont teljesen átértékelik a mezolitikumban élt emberekről alkotott felfogásunkat. Ezt támasztják alá a Bretagne-ban található két mezolitikus temetkezési hely - Téviec és Hoëdic - leletei is. Megvizsgálták az itt talált emberi csontok szén- és nitrogénizotóp-tartalmát, amiből az étkezésre lehet következtetni. Annak ellenére, hogy a két település csupán 30 kilométerre van egymástól, az eredmények lényeges eltéréseket mutattak. Ebből arra lehet következtetni, hogy ezek az emberek nem nagyon vándoroltak, inkább egy helyben éltek.

Hasonló következetésre jutottak az északkelet-angliai Howick települést feltáró régészek is. A mezolitikum korából származó kunyhók kb. 150 évig voltak lakottak, lehet, hogy nem folyamatosan, de az emberek mindig visszatértek ide. A kutatási eredmények azt az elméletet erősítik, hogy Doggerland fokozatos elsüllyedése vezetett a mezolitikumban él népcsoportok letelepedéséhez és a területiség kialakulásához. Doggerland lakóinak ugyanis alkalmazkodniuk kellett a táj folyamatos változásaihoz, ami végül elvándorláshoz vezetett.