Teológiai útkeresés a szocializmus évtizedeiben

2007. augusztus 16. 13:17 Gárdonyi Máté

A hatvanas évek közepétől a magyar katolikus egyház kebelében is kibontakozott egy olyan teológiai munkálkodás, amely nem csupán a neves külföldi teológusok nézeteit ismételgette - bár mindenekelőtt Karl Rahner hatása vitán felül áll -, hanem teológiai válaszokat kívánt adni a magyar egyház konkrét helyzetéből fakadó kérdésekre. Ezt a `hivatalos` teológiai irányzatot, amit a kortársak egyszerűen csak `magyar teológia` névvel illettek, elsősorban Gál Ferenc, Nyíri Tamás, Szennay András és Cserháti József neve fémjelezte.

A teológiai gondolkodás korhoz kötöttsége

Cikkemben nem vállalkozhatom arra, hogy akár csak vázlatos áttekintést adjak a szocializmus évtizedeiben publikáló magyar teológusok munkásságáról. Felment ez alól az a körülmény, hogy ilyen szempontú feldolgozása született már a témának (Kránitz Mihály: A magyar katolikus teológia a II. Vatikáni Zsinat után. in Teológia 40(2006) 133-149). Viszont nem mentene fel a feladat alól az a másik körülmény, hogy míg a református és az evangélikus egyházban a korszak `hivatalos` teológiai irányzatait, vagyis a szolgálat és a diakónia teológiáját az arra hivatottak alapos és kritikus elemzés tárgyává tették, addig katolikus részről ilyen elemzés nem látott napvilágot.

Most, konferenciánk módszertani célkitűzéséhez igazodva, nagyon vázlatosan arra a kérdésre keresem a választ, hogy ez a `magyar teológia` milyen kölcsönhatásban állt a konkrét egyházpolitikai helyzettel, mennyire tükrözte vissza a magyar egyház korabeli lehetőségeit és törekvéseit. A kérdés úgy is felvethető, hogy az egyháztörténet-írásnak érdemes-e tekintettel lennie a vizsgált korszak teológiai munkálkodására, illetve fordítva, a teológiatörténetnek mennyire kell figyelembe vennie egy hittudós működésének egyházpolitikai korlátait.

A teológiai gondolkodás korhoz kötöttségének, történeti meghatározottságának problémája általánosabb érvénnyel is felvethető, hiszen a `legelvontabb` témákkal foglalkozó teológus sem vonhatja ki magát teljesen azoknak a társadalmi és egyházi viszonyoknak a hatása alól, amelyek között tudományát műveli. Ráadásul a katolikus teológia különösen is azzal az igénnyel lép fel, hogy rendszeres megalapozását adja az egyházi élet egészének, a liturgiától és az imádságtól kezdve a hierarchikus viszonyokon át az egyes hívő, és az egyház, mint közösség (vagy politikai tényező) konkrét magatartásáig.

Sőt, ez a totalitás-igény odáig terjed, hogy a teológia az egyház életén kívül eső valóságot is ebben a fogalmi keretben kívánja értelmezni. De egyfajta kölcsönhatásról is beszélhetünk teológia és egyházvezetés között, mivel azt látjuk, hogy az egyházi döntések, nyilatkozatok érvelésükben szinte szükségszerűen - ha nem is mindig! - támaszkodnak bizonyos teológiai megfontolásokra. Igaz ez akkor is, ha gyakran csupán a taktikai lépések vagy kényszerintézkedések megszépítése a célja a biblia vagy a hagyomány tekintélyére történő hivatkozásoknak, ami nem ritkán az egyházkormányzat puszta ideológiájává silányítja a teológiát.

Ami mármost a hatvanas évek közepétől kibontakozó sajátos `magyar teológiát` illeti, annak keretfeltételeit két, időben nagyjából egybeeső változás teremtette meg: egyfelől a kommunista egyházpolitika hazai módosulása, másfelől a katolikus teológia világegyházi szinten bekövetkező megújulása.

Az állami egyházpolitika változása leginkább az 1958-as párthatározatokban és az 1964-es vatikáni-magyar, ún. részleges megállapodásban mutatkozott meg, s mindkettőnek voltak következményei a teológiára nézve. Igaz ez a teológiai munkálkodás külső feltételeire és tartalmi vonatkozásaira egyaránt. A külső feltételek tekintetében elsősorban azt kell említenünk, hogy míg a katolikus könyvkiadás 1949 után kizárólag hittankönyvek és imakönyvek megjelentetésére korlátozódott, 1958-tól már évi 3-5 vallási tárgyú kötet is kijöhetett a nyomdából, 1964 után pedig, a teljes állami kontroll ellenére is relatíve szabadabb légkörben sokszínűbbé vált a teológiai irodalom.

következő oldal 1 / 4