Virrasztás, lakoma és egy hatalmas pofon – hogyan vált a fegyverhordozó lovaggá?

2017. december 1. 14:04

Bár a lovaggá válás folyamata egy rövid szöveg elhadarásával és egy gyors érintéssel is megtörténhetett akár egy csata forgatagában is, a hagyományos felavatási ceremónia ennél sokkal összetettebb és sokkal-sokkal hosszabb volt. Egy 13. századi szerző elbeszélése nyomán bepillantást nyerhetünk azokba az órákba, amelyre minden fegyverhordó vágyakozott.

Korábban

Az 1847-ben boldoggá avatott Ramon Llull a 13. századi Európa egyik neves gondolkodója volt. A kalandos életű filozófus egy barcelonai nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot, de később inkább a teológiai kérdések felé fordult és többször is Afrikába utazott, hogy keresztény hitre térítse a muszlimokat. A hagyomány szerint az egyik ilyen útján szerzett sérüléseibe halt bele, ami miatt később mártírként is tisztelték őt. Élete során számos könyvet írt, köztük A lovagi rend könyve címűt is, amelyben az erényes lovag tulajdonságait taglalja és elbeszéli azt is, miként történik rend szerint egy új lovag felavatása.

Llull szerint a fegyverhordókat lehetőség szerint ünnepi napokon kell lovaggá ütni, hogy ezzel maximalizálni lehessen az imádságok számát a lovagi rendbe történő belépésének idején. „Az ünnep tiszteletére ugyanis sokan összegyűlnek arra a napra és arra helyre… és mind imádkozni fognak Istenhez a fegyverhordóért.” Bár az ilyesfajta ünnepnapok jellemzően együtt jártak a nagy lakomákkal is, a felavatási ceremónia előestéjét imádsággal és virrasztással kellett tölteni. Ez azért volt fontos, mert „ha a fegyverhordó a trubadúrok énekét és beszédét hallgatja a kurvázásról és a bűnről, akkor a Rendhez való csatlakozásának első pillanatától kezdve szégyent fog hozni a Rendre.”

A ceremónia reggelén a fegyverhordozónak a mise során esküt kellett tennie az oltár előtt, hogy teljesen aláveti magát a lovagi előírásoknak és minden erejével azon lesz, hogy azt megtartsa. Ezt követően a misét celebráló pap egy hosszú prédikációba kezdett „a tizennégy cikkelyről, amin a hit nyugszik, a tízparancsolatról, a Szent Egyház hét szentségéről és más hithez tartozó dolgokról… hogy a fegyverhordó tudja, miként kell összeegyeztetni a lovagi hivatalt a szent katolikus hithez tartozó dolgokkal.”

A lovagjelöltnek az egész éjszakai virrasztás után ekkor ismét térden állva kellett imádkoznia kellett Istenhez, kérve őt, hogy „adja kegyelmét és áldását ahhoz egész életében a szolgája lehessen.”

Ezután következett a tényleges lovaggá ütés. Ezt azonban nem végezhette akárki, Llull szerint a felavatás végző nagyúr hibátlan erkölcsi jellemmel kell rendelkeznie, minthogy „ha egy lovag nem erkölcsös, akkor nem adhatja azt amilye nincs és így rosszabb mint a növények, amelyek képesek örökíteni természetüket.”

Végezetül következett a felavatás leginkább dramatikus momentuma. A fegyverhordó ismét letérdelt az oltár elé, hogy „testi és lelki szemeit és kezeit Isten felé emelhesse.” Miközben kezeit így felemelve tartotta, karddal felövezték őt, majd a felavatást végző lovagnak a jóságot kifejezve meg kellet csókolnia a fegyverhordót, majd keményen fel kellett pofoznia, hogy ezzel emlékeztesse „milyen nagy terhet és dicsőséget vállal magára a lovagi rendben végzett szolgálattal.”

A pofonnal teljes értékű lovaggá váló férfi a ceremóniát követően egy lóháton vonult körbe, hogy bemutassa magát az összegyűlt tömegnek. Az új lovag felavatását rendszerint nagy ünnepség követte lakomával és tánccal. Az ünnepély központi eleme volt, amikor a felavatást végző nagyúr megajándékozta az újdonsült lovagot, majd a lovag is ajándékokat osztogatott.

Érdekesség, hogy Llull ezen a ponton valószínűleg maga is megunta a hosszadalmas eljárás további részletezését, hiszen a lovaggá avatás elbeszélését meglehetősen összecsapva zárta le: „mindezen dolgok és még sok más – amelyek elmagyarázása túl hosszú lenne – tartozik a lovaggá ütéshez.”