Véres kötszer a csatamezőn – erre számíthatott a harcban megsérült római legionárius

2018. április 19. 13:29 Múlt-kor

Korábban

Véres munka

A korabeli sebészeti ismereteket legjobban Aulus Cornelius Celsus egykori tábori orvos De Medicina című értekezése foglalta össze. Az elméleti tudáson kívül a gyakorlatra is kitérő munka az egyetlen teljes orvosi szöveg, amely túlélte az elmúlt évszázadok viszontagságait. Mivel a rómaiak vallása nem tiltotta a boncolást, az elhunyt gladiátorok és elítéltek holttesteinek felnyitása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ókori népek közül a rómaiak tehessenek szert a legszerteágazóbb tudásra az emberi anatómiát illetően. A keringési rendszerek feltérképezése például nagyban hozzájárult a római harctéri sebészet sikerességéhez.

Mindezen tudás azonban haszontalan lett volna a legfontosabb római orvosi újítás, az érszorító nélkül, amelynek segítségével lehetővé vált a vérzés megállítása, valamint a kialakuló sokk elkerülése. Ezen tudás birtokában az ókori orvosok az amputálást is igen magas színvonalon művelték, ami életeket mentett meg. Celsus volt az első szakember, aki kimondta, hogy a még élő szöveteknél kell eltávolítani a kívánt testrészt, s a csontot reszelővel kell simára csiszolni. Archigenes pedig felfedezte, hogy a főbb ereket a beavatkozás során el kell kötni.

A római orvosok a fájdalmas műtétek közben érzéstelenítésre mákból és szkopolamint tartalmazó beléndekből készült krémeket alkalmaztak. Idősebb Plinius műveiben a fehér mandragógát ajánlotta, amelynek hatóanyagai (hioszcin, atropin) a mai sebészeti gyógyszerekben is megtalálhatóak.

Az orvosi eszközök terén sem álltak rosszul a rómaiak, akik munkáját többnyire cserélhető pengéjű szikék, különböző gyűrűk és csipeszek segítették, amelyek olyan kifinomultak voltak, mint bármely fejlett, 18. századi nyugat-európai orvosi rendelőben. A birodalom összeomlását követően ezen eszközök évszázadokra eltűntek az orvosi gyakorlatból.

Ha az orvosnak sikerült megmenteni a katonák életét, a következő feladat a fertőzések megelőzése volt. Még a 19. század közepén is csupán 50 százalék volt a műtéten átesettek túlélési esélye, ez a szám csupán az antiszepszis 1867-es bevezetése után csökkent láthatóan. Celsus egy egész fejezetet szentelt a fertőzéseknek, s ő volt az első szakember, aki leírta a tüneteket. A római sebészetnél megszokott módszer volt a sebészeti eszközök forró vízzel való fertőtlenítése és tisztítása (valamint egyes felszerelések első használat utáni kidobása), amit csak a 19. század végén fedezett fel újra Európa.

A rómaiak által a sebek tisztítására szolgáló ecetes bor egyébként jóval hatékonyabb volt, mint a Joseph Lister 19. századi angol orvos által bevezetett karbolsav. A barbarum nevű erős fertőtlenítő vegyület az elemzések szerint rendkívül jó hatásfokkal tisztította a mély sebeket és csökkentette a fertőzések arányát. A római sebtisztító gyakorlat jelentősen redukálta a tetanusz és az üszkösödés kialakulásának mértékét, akárcsak az egyiptomiaktól kölcsönzött korabeli sebkötözési eljárás, amely során a géz alá mézet tettek, amely a penicillin felfedezéséig a leghatékonyabb baktériumölőnek számított.

előző oldal következő oldal 3 / 4