Van valóságalapja a hibridszerű hansági lény, Hany Istók legendájának

2023. április 10. 15:20 Múlt-kor, Honismeret

2018-ban Guillermo del Toro A víz érintése című fantázia filmje négy kategóriában nyert Oscar-díjat. A filmben egy őserdei, lápos környezetben elcsípett kétéltű lényt megtalálói rabságba vetnek, mígnem egy takarítónővel szövődő szerelme révén sikerül kiszabadulnia a fogságból, és visszaúszik a természetbe. A víz érintése narratívája a mocsaras környezettel szimbiózisban lévő Hany Istók, a hansági „nemes vadember” meséjét idézi, amely bizonyára világhírű lenne, ha a tengerentúlon született volna meg. A XVIII. században élt hanyi vadember manapság még itthon sem feltétlenül ismert, jóllehet a maga korában valóságos láz alakult ki mibenléte körül. Mi magyarázza ezt a felfokozott érdeklődést a felvilágosodás és a romantika korában, hazai és európai szinteken egyaránt?

Korábban

Gerencsér Péter: Hany Istók a vallásos és a tudományos világkép metszéspontján című tanulmánya a Honismeret folyóirat 2018/3. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva olvasható teljes terjedelmében.

Minthogy a mondának nincs egyetlen kanonizált formája, az alábbi történet csak egy lehetséges változat. Eszerint 1749 márciusában a Hanság mocsaraiban, a Király-tó környékén a halászok egy vad gyermeket találtak, akinek zömök termete, bozontos üstöke volt, hosszúkás végtagjai pedig hártyás ujjakban végződtek. A titokzatos kisfiút a kapuvári várban fogságba vetették. Miután megkeresztelték, a nép Hany Istóknak kezdte nevezni. A kapuvári várban meztelen testére ruhát adtak, beszédre tanították, és főtt ételekkel táplálták, de ő minduntalan csak a nyers halakat és az eleven békákat kedvelte.

„Így találtak rá a halászok”

Már egy éve lakott a várban, és valamennyire sikerült hozzászoktatni az emberi életformához, amikor bizalmas kapcsolatba került a várkapitány Juliska (máshol: Piroska) nevű lányával. Amikor Juliska férjhez ment, Hany Istók kedveskedni akart szíve választottjának, és a lakodalmas asztalra egy békákkal, kígyókkal és egyéb csúszómászókkal teli hombárt helyezett. A megrémült vendégsereg ijedten futott szanaszét. A hajdúk Hany Istókot korbácsaikkal megfenyítették, mire ő bánatában beleugrott a várat övező Kis-Rábába, visszaúszott a Hanságba, és soha többé nem látták.

A legendaképződés fázisai

Szemben azokkal a kriptid, tudományos módszerekkel látszólag nem magyarázható, így természetfelettiként tételezett titokzatos és egzotikus lényekkel, amelyek létezése vagy nem bizonyítható vagy pedig tisztán a szárnyaló képzelet szüleményei, Hany Istók mondájának dokumentálható módon valós alapjai vannak. A bizonyíték a kapuvári római katolikus plébánia egy 1749. évi anyakönyvi bejegyzése: „NB die 17 Baptisatus est Conditionate puer demens repertus in Sylvia Stephanus, circiter Annorum 8 Cujus Patrini Michaël Hochszinger et Anna Maria Meznerin.”

Saját fordításomban: „NB. 17-én feltételesen megkereszteltetett az erdőben talált tébolyult fiú, István, körülbelül nyolcéves, akinek keresztszülei Hochszinger Mihály és Meznerné Anna Mária.” Az anyakönyvi szöveg, mely még Istvánnak nevezi a fiút, nem a megszokott időrendi sorrendben, hanem a lap aljára lett bevezetve, ami arra enged következtetni, hogy a kánonjogi elvárásokkal szemben a bejegyzés nem azonnal, hanem utóbb történt. Bár korábban Faragó Sándor úgy vélte, hogy a gyermeket Orosz Mátyás kapuvári plébános keresztelte meg, Lukácsi Zoltán szerint Szerencse Mihály volt az. A recepcióban tartós félreértelmezés alakult ki a feltételes (conditionate) megkeresztelés oka körül. Ráth-Végh István ezt a gyermek szörnyszülött (monstrum) voltával magyarázza, vagyis azzal, hogy „nem tudták megállapítani, hogy valóságos ember-e”.

Varga András: Hany Istók

Ennek azonban ellentmond, hogy ha a talált gyermeket megkeresztelték, nyilván emberi lényként azonosították. A Corpus Iuris Canonici alapján világos, hogy azért keresztelték meg feltételesen, mert kitett gyermekként találták meg, akiről úgy vélték, hogy nem volt megkeresztelve. A bejegyzés a későbbi értelmezésekkel szemben nem állítja, hogy Istvánt tóból fogták volna ki, azonban a „tópárti” és az „erdőpárti” elméletek közös nevezőre hozhatók, mivel a Hanságban a nyílt vízfelületekkel gyakran nem is mindig rendelkező tavakat égererdők vették körül.

A plébános a fiút nem egyszerűen vadnak vagy a normáktól eltérő viselkedésűnek, hanem demensnek, azaz gyengeelméjűnek, tébolyodottnak tartotta. A keresztapa, Hochsinger Mihály a kapuvári Esterházy-uradalom tiszttartójaként működött, míg a keresztanya nevének helyes olvasata körül hosszú polémia alakult ki, végül Faragó Sándor tisztázta, hogy itt Mezner Jánosné Anna Mária nevű feleségéről van szó.0 Az 1749-es anyakönyvi bejegyzés még nem ad számot a fiú felfedezésének módjáról, földrajzi helyéről, a megtalálók személyéről, a fiú viselkedési szokásairól. Utóbbiak már nem a közhiteles forrás, hanem a keletkező monda fikciós rétegeihez tartoznak.

A mondaképződés második fázisát az általam Rosnstingel-feljegyzésnek elnevezett, dátum nélküli, így ismeretlen keletkezésű uradalmi jelentés képezi, amit másolatban a kapuvári keresztelési anyakönyvek 1825 és 1845 közötti időszakra vonatkozó kötete őrzött meg. A német nyelvű szöveg „kivonat az 1788 és 1801 közötti hivatali jegyzőkönyvből”, szerzője pedig a kapuvári Esterházy-uradalom tiszttartójaként működő Rosnstingel Pál volt.

Bubb Gyula beállított felvétele

Saját fordításomban: „Az 1749. évben március 17-én Nagy Ferenc és Molnár Mihály kapuvári halászok által egy vadállathoz hasonló, alakjában azonban teljesen emberi, körülbelül 10 éves kisfiút fogtak, behozták a várba, és mivel a fiú egyáltalán nem tudott beszélni, feltételesen megkeresztelték, amint következik: Az 1749. év március 17-én feltétel alatt megkereszteltetett az Égererdőben talált tébolyult fiú, körülbelül nyolcéves, akinek keresztszülei Hochsinger Mihály és Meznerné Anna Mária. A fiú mezítelen volt, csupán füvet, szénát és szalmát habzsolt, ruhát nem tűrt meg, és amikor megpillantott egy embert, nyomban a vízbe ugrott, és a halhoz hasonlatosan úszott. Csaknem egy évig volt a várban, amikor már a főtt ételt is megette, engedte magát felöltöztetni is, és kezdett meglehetősen emberformájú lenni, éppen ezért a hajdúk túlságosan megbíztak benne, és ez a vízi emberke egész váratlanul elveszett, és többé nem találták meg, feltehetően a vártól nem messze folyó Rábába ugrott, és újra a Hanyságba úszott el, ahol megtalálták.”

Az 1749-es forráshoz képest ez a nagy hatású irat kerek történetet mond el, amely a megtalálástól az eltűnésig tart. Bővíti a Hany Istók elfogásáról szóló ismereteket, beszél arról, hogyan találták meg a mocsárvilágban, azonosítja a helyszínt (Hanság), de közli a halászok nevét és lakhelyét is. A másik lényeges új elem a részletes beszámoló a fiú vad viselkedéséről, ruhaviselési és táplálkozási szokásairól. A szöveg ambivalensen fogalmaz, az ismeretlen lényt emberi és állati retorikával írja körül, ezzel megalapozza azt a későbbi értelmezésekben hangsúlyos szerepet játszó képet, amely Hany Istókot hibrid lényként definiálja.

A fiú étkezésmódját a növényevő állatokéval rokonítja, és halhoz teszi hasonlatossá, akinek természetes életközege a víz. Ennek megfelelően Wassermandl néven, vagyis vízi emberként, vízi manóként hivatkozik rá. Hemzsegnek a civilizációs és evolúciós metaforák, amennyiben a ruhaviselés megtűrése, a főtt étel elfogyasztása és a társas viszony kialakítása – az elszökés miatt végül sikertelen – szocializációs folyamatként ragadható meg.

A soproni testleírás

A monda születésének harmadik kulcsfontosságú állomása a soproni orvos, Kis József testleírása volt 1797-ben, amely nyomtatásban csak 1816-ban, illetve 1817-ben jelent meg magyarul. A szerző a Fertő és a Hanság vízrajzával kapcsolatban szentel teret Hany Istóknak, elsőként adva leírást a gyermek fizikai vonásairól, amely eltér a normatív, zárt testkánontól:

„Száraz földön éppen nem akart maradni, hanem mindég tsak a’ vizet kereste, és valóban történt is, hogy ha mindég utánna nem voltak a’ Hajdúk, mindjárt a’ Vár körűl lévő vizes árokba ugrott, ’s mint a’ vad rétze a’ víz alá bukott. Testére nézve kész ’s tsontos férjfiú, hanem iszonyú tömött, gömbölyű fejű, hosszú fülü, bő és széles száju, a’ kéz ’s láb-ujjai pedig két ollyan hosszúságúak voltak, mint más embereké. Bőrére nézve ollyan forma volt tetétől fogva talpig, mint a’ millyenek a tsuka halak szoktak lenni […]. A’ járásra pedig éppen nem vehették, hanem tsak mászott vagy ugrált.”

Kis az állati és az emberi jegyek kombinációjaként jellemzi a fiút, akinek a vízi életformához való alkalmazkodása testét is átformálta. A csukáéhoz hasonló pikkelyes bőrfelület, a vízimadárra emlékeztető vízbe merülés és a négykézláb mászás rendszertanilag nehezen kategorizálható élőlényt sejtet, kétértelműségekkel növelve a róla kialakított rejtélyes képet.