Valóban III. András volt az Árpád-ház „utolsó aranyágacskája”?

A száműzött utószülött

A legtöbb olyan könyvben, amely az Árpád-kor vagy az Árpád-ház történetével foglalkozik, szerepelnek Ákos nembéli István 1303. évi oklevelének szavai: „Midőn pedig Magyarország felséges királya, András úr Isten kegyes hívására a földi dolgokból kivált, Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon sarjadt utolsó aranyágacskája meghalt, az egyházat kormányzó főpapok, Magyarország bárói, előkelői, nemesei és bármilyen rendű lakói, mikor felfogták, megtudták és értesültek, hogy igaz és természetes uruk elhagyta őket, Ráchelként siratták és végtelenül megzavarodtak, és nagyon megrendültek” (Koszta László fordítása). Nincs okunk kételkedni abban, hogy e fájdalom őszinte volt, s híven tükrözte az egykorú közvélemény érzelmeit.

Amikor hétszáz éve, 1301. január 14-én III. András király (1290–1301) meghalt, az Árpádok éppen háromszáz éve ültek a magyar trónon. Bár ezen időszak alatt a dinasztia tagjainak a koronáért vívott harcai éppen nem mentek ritkaságszámba, azt soha, senki nem kérdőjelezte meg, hogy a királynak a honfoglaló Árpádtól leszármazó uralkodócsalád férfitagjai közül kell kikerülnie. Érthető tehát a „zavar” és „megrendülés”, ami az utolsó Árpád, III. András halálát követte. De vajon valóban III. András halálával ért-e véget az Árpád-ház története? (...) A kérdésre nem adható minden kétséget kizáró válasz, abban kellene ugyanis állást foglalnunk, hogy III. András valóban törvényes származású unokája volt-e II. András királynak, vagy sem.

A kérdés már a középkorban is felmerült, a magyar krónikák egy egész fejezetet szenteltek András származása tisztázásának, mégpedig az alábbi módon: „S most lássuk ennek az András hercegnek a származását és eredetét, hogy milyen okból vált érdemessé Magyarország koronájának elnyerésére. Amikor második András király, negyedik Béla király és Kálmán herceg apja, első feleségének a halála vagy inkább meggyilkolása után az egyház megbízásából átkelt a tengeren a Szentföldre, hogy az Úr sírjáért hadakozzék, s ott győzött, majd szerencsésen, tisztelettől övezve hazafelé tartott, végül Itáliában kötött ki, és bizonyos viszonzás okából Estei őrgrófnál nagyszerű vendéglátásban részesült. Ez az őrgróf pedig, miután megtudta, hogy a király özvegy, kiváló szépségű és ragyogó ékességű leányát a király színe elé vezettette. A király pedig, látva, hogy a lány szép és bájos tekintetű – mivel különben is meg akart nősülni –, még ugyanazon a napon megkötötte a frigyet, és magával hozta Magyarországra.

András király halála után pedig ez az úrnő, midőn visszatérni készült szüleihez, egybehívta Magyarország főembereit, az érsekeket és a püspököket, és nyilvánvaló tanújelekkel bemutatta nekik, hogy a király magzatával terhes, s így tért vissza Este nevű birtokára. Ott az apja házában fiúgyermeket szült, akit a keresztségben Istvánnak neveztek el.” Ezt követően a krónikás rátér az utószülött István herceg különféle kalandjainak ecsetelésére, majd így folytatja: István „Velencébe ment. Ott azután az egyik tehetősebb és gazdagabb velencei polgár, amikor hallotta és – az igazságnak megfelelően – megbizonyosodott róla, hogy ő a magyar király fia, feleségül adta hozzá a lányát. Ettől a nőtől Istvánnak fia született, akit apjának nevéről Andrásnak nevezett el” (Bollók János fordítása). A krónikás előadása némely pontokon kiigazításra szorul. II. Andrásnak valójában három felesége volt: az első a szövegben is említett, 1213-ban meggyilkolt Gertrúd, a második pedig a krónikás által hallgatással mellőzött Jolánta volt, aki 1233-ban halt meg. Az újra megözvegyült András, jóllehet már hatvanadik életéve felé közeledett, elég erőt és kedvet érzett ahhoz, hogy új asszonyt vegyen magához, s 1235-ben házasságot kötött Estei Beatrixszal. (Az 1217–1218. évi szentföldi hadjárata idején az említett Jolánta volt a felesége.)

Az igaz ugyan, hogy II. András halálakor felesége, Beatrix királyné éppen áldott állapotban volt, az viszont a történtek megszépítése, hogy az özvegy „visszatérni készült szüleihez”. Valójában ugyanis II. András felnőtt fiai, IV. Béla (1235–1270) és öccse, Kálmán herceg arra gyanakodtak, hogy a születendő gyermek házasságtörő kapcsolat gyümölcse, s apjuk halála után őrizet alá vették mostohájukat. Az özvegy királynénak tehát titkon, szökve kellett elhagynia az országot, s gyermekének már külföldön adott életet. Az újszülött az István nevet kapta, amihez anyja alighanem azért ragaszkodott, hogy így is kifejezésre juttassa: a gyermek annak a dinasztiának a törvényes sarja, amelynek alapítójaként akkor már régóta az első magyar királyt, Szent Istvánt tisztelték. Az utószülött István herceget – akinek életútját a krónikás többé-kevésbé híven örökítette meg – IV. Béla és Kálmán herceg soha nem ismerte el féltestvérének, így az kénytelen volt egész életét Magyarországtól távol leélni. A Velencében feleségül vett polgárlány az előkelő patrícius, Michele Morosini leánya, Thomasina volt, s ebből a házasságból született – pontosan nem ismert időpontban, a legvalószínűbben 1265 táján – az az András, aki utóbb III. András néven magyar király lett.

1. A száműzött utószülött
2. Ál-Andrások és a trónkérdés

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

Tudta-e, hogy...?

• 10 meglepő tény a vasút történetéből
• 10 érdekesség az Árpád-házi királylányokról
• 10 dolog, amit nem tudtál Las Vegas-ról
• 10 érdekes tény a Szent Koronáról
• 7 mitológiai lény, melyektől rettegtek a régmúltban
• Tíz tény Jackie Kennedy-ről
• Tíz meglepő tény az angliai csatáról
• Támadó marslakók, megtévesztett nácik, kőkori törzs – hét grandiózus átverés a történelemből
• 10 meglepő dolog Madame Curie-ről