Szétoltották egymást a vikingek

2015. március 6. 18:15

„Nem kell nézegetni, olyan amilyen, egy lábbal rövidebb” - mondta a legismertebb izlandi sagában egy viking az ellenfelének, miután levágta a lábát. Habár a középkorban a fekete humor a hétköznapi élet része volt, a vicc fogalma nem létezett, a gúnyos és sértő tréfálkozás ugyanakkor mindennapos volt. A politikában a vicces megjegyzéseket az ellenfél feltüzelésére és a konfliktusos helyzetek megteremtésére használták fel - a nevetés, illetve a csendben maradás egyfajta politikai állásfoglalásként is értelmezhető volt, sokszor azonban csupán sportot űztek a másik megszégyenítéséből.

Korábban

Beate Albrigtsen Pedersen, az Oslói Egyetem történésze a kutatása során arra volt kíváncsi, hogy a szórakozás és a komédia mit jelentett pontosan a 13. századi norvég és viking társadalomban, valamint a politikában. A norvég szakértő a humor szerepét és változásait kutatja a középkori viking társadalmakban, mert úgy véli, ezen keresztül jobban megérthető a korabeli emberek gondolkodásmódja.

„A humort gyakran komolytalan kutatási témának tartják, pedig a szórakozásra és nevetésre való képesség az élet fontos része, és olykor tökéletes alternatív perspektívát nyújthat számunkra a középkor megértéséhez. A saga irodalmához való kapcsolatunkat sokszor átitatja a nemzeti romantika, pedig gyakorlatilag az lenne a céljuk, hogy szórakoztassák az olvasót” - mondta Pedersen.

A norvég elit igen tudatosan használta a tréfálkozást mint fegyvert: gyakran másokat tett nevetségessé a segítségével. A humor egyfajta csoporthoz tartozást is jelentett akkor, ezzel lehetett megkülönböztetni, ki a barát és ki az ellenség.

A szarkasztikus megjegyzések már abban az időben is fontos szerepet játszottak, a kérdés azonban mindig az, hogy ez néhány száz év távlatából mennyire érzékelhető. Az önirónia jelenléte, pontosabban hiánya is egy fontos eleme a kutatásnak. Az önirónia megjelenése előtt a tréfát főként a politikai ellenfelek ellen, illetve mások megszégyenítése érdekében használták. A középkorral ellentétben ma a humor nagyrészt az önirónián is alapszik, ami lehetővé teszi, hogy ne csak másokon, hanem magunkon is nevethessünk mindenféle következmény nélkül.

A 13. század végére a régi társadalmat, valamint a rivális nagyurakat fokozatosan új társadalmi formák, valamint az Isten kiválasztottjának tartott király váltotta fel, ami az elit kultúrájában, így a tréfálkozásban is nyomot hagyott. „A 13. század végére megváltozott az illem, és az, hogy mi válhat nevetség tárgyává. A forrásokban is jól látható, hogy kevesebb a trágárság a társadalom felsőbb rétegeiben, azonban a 14. századra minden bizonnyal ennek köszönhetően megjelent az önirónia” - tette hozzá.

Az izlandi sagáktól kezdve a lovagtörténeteken át az intelmekig bezárólag több tucatnyi forrást áttekintő kutató a Past Horizons-nak elmondta: „különböző humoros elemeket kerestem a forrásokban, úgy mint a közönséges vagy sértő vicceket, metaforákat, egyéb képeket, amelyek mosolyra fakaszthatják az olvasót. Habár a nevetést nem említik, valószínűleg ez lehetett a feltételezett céljuk”. A kutató írásában főként a „humor”, illetve a „vicc” szavakat használja, azonban meg kell említeni, hogy a középkorban ezek a fogalmak még nem léteztek. Mivel a források főként a társadalom felsőbb köreire utalnak, nehéz bármilyen következtetést levonni a köznépre vonatkozóan.

A politikában a vicces megjegyzéseket az ellenfél feltüzelésére és a konfliktusos helyzetek megteremtésére használták fel - a nevetés, illetve a csendben maradás egyfajta politikai állásfoglalásként volt értelmezhető. Az egyik legjobb példa a Hafliða sagában olvasható esküvő története a 12. századból. Egy idős vezér emésztési zavarokban szenvedett, ami fájó gyomorégést okozott neki, az állandó böfögése miatt pedig elég kellemetlenül érezte magát. Ezt a magas labdát a rivális vezérek gyakran lecsapták, mégpedig egy-egy rögtönzött versikébe csomagolt viccben. Egy idő után verbális csata bontakozott ki a társaság tagjai között, hogy ki tudja nagyobb szégyenbe hozni az öreget, akin már mindenki nevetett. Végül szégyenében elhagyta az esküvő helyszínét.

„Ezek a jelenetek meglehetősen gyakoriak voltak a 13. század előtti viking társadalmakban - legalábbis a felsőbb köreiben -, s a humor a bántás eszközévé vált. Ritkán lehetett olyat látni, amikor mindenki egyformán jóízűen nevetett, s a légkör barátságos volt. Legtöbbször a vicc valakinek a kárára vált” - magyarázta Pedersen.

Érdemes megemlíteni a fekete humort is, amely a középkorban a mindennapi élet része volt, gyakran megtörtént, hogy mielőtt valaki elhunyt, elsütöttek egy poént. A Njáls sagában van erre egy konkrét példa is, amikor egy férfi levágta egy harcos lábát, s ezt mondta neki: „nem kell nézegetni, olyan amilyen, egy lábbal rövidebb.”