Selyemzsinórtól a lepusztult falu sátráig – így ért véget a török világ Magyarországon

2017. január 26. 09:27 Németh Máté

A háromszáztizennyolc évvel ezelőtt megkötött karlócai béke egy több mint százötven éves korszaknak, a törökök magyarországi uralmának volt az egyik végpontja. A béke – amely egyfelől az oszmánok, másfelől az osztrákok és a törökellenes harcok miatt létrehozott Szent Liga többi tagja között köttetett – az 1683-tól a hódoltság felszámolása érdekében indított hadjáratokat zárta le és rendezte a felek között a vitás területi kérdéseket. Ez hazánkra nézve azt jelentette, hogy Temesköz, valamint a Szerémség egy részének kivételével a török csapatoknak el kellett hagyniuk az ország területét. A karlócai tárgyalásokon ugyan nem voltak jelen magyar képviselők, azonban a nemzetközi összefogásnak köszönhetően a három részre szakadt ország megosztott állapota 150 év után végre megszűnt. Más kérdés, hogy a Habsburgokkal való konfrontálódás miatt a lakosság számára az ezt követő esztendők sem hoztak békét és nyugalmat, hiszen alig négy évvel később vette kezdetét a Rákóczi-szabadságharc. Írásunkban a Karlócához vezető utat és a béke körülményeit mutatjuk be.

Korábban

Felszabadító háború pápai segítséggel

Kara Musztafa az életével fizetett azért, hogy csapatai kudarcot vallottak Bécs ostromakor 1683 őszén. Az oszmánok veresége az ambiciózus török nagyvezír számára selyemzsinórt jelentett, míg Magyarország tekintetében az első állomása volt annak a több mint tizenöt éves folyamatnak, amely alatt az ország jelentős része felszabadult a három földrészre kiterjedő birodalom uralma alól.

A siker egyik záloga – azon túl, hogy a korábbi ilyen irányú akcióktól eltérően a Habsburgok ekkor ténylegesen elkötelezettek voltak a kiűzés terve mellett – a Szent Liga volt, amely 1684. március 5-én jött létre XI. Ince pápa kezdeményezésére. Ebbe a törökellenes szövetségbe tartozott a Habsburg Birodalom, Lengyelország, a Velencei Köztársaság és a pápa, illetve a két évvel később csatlakozó Orosz Birodalom. A katonai szövetséget támogató XI. Ince pápa hathatós közreműködésével a Habsburgokkal évszázados ellentéteket görgető franciákkal is sikerült fegyverszünetet kötni, így I. Lipót német-római császár teljes erőbedobással koncentrálhatott a török hadszíntérre.

A sikerek nem is maradtak el, már a szövetség megalakulása előtt győzelmek hirdették a császár és a lengyel király összefogását Párkánynál és Esztergomnál. Noha Buda 1684-es első ostroma sikertelen volt, a város védőgyűrűjét sikerült elfoglalni, ahogy a "szultán kutyája", Thököly Imre ellenállását is felszámolták 1685-re. (A fejedelem felesége, Zrínyi Ilona 1688-ig még kitartott Munkács várában, januárban azonban több mint kétéves ostrom után kénytelen volt feladni azt).

A hódoltság központját, az ország volt királyi székhelyét végül a következő év őszén, egy több mint két hónapig tartó ostrom végén sikerült bevenni, de a keresztény csapatok tovább meneteltek és egyre-másra vívták a fényes győzelmeket. 1687-ben a "második mohácsi csatában", Nagyharsánynál, majd egy esztendővel később Nándorfehérvárnál is az európai szövetségesek nyertek, miközben megkezdődött Erdély felszabadítása is.

Az 1690-es évek elején a lendület ugyan valamelyest alábbhagyott (ennek hátterében többek között az állt, hogy nyugaton az osztrák sikerektől és hatalmuk megszilárdulásától tartó franciák támadást indítottak), de a kétfrontos háború és néhány török siker ellenére az erőviszonyok Savoyai Jenő 1697-es zentai győzelmével a Szent Liga fölényét mutatták. II. Musztafa szultán seregeinek veresége után megkezdődhettek a béketapogatózások a felek között, amiben jelentős szerepük volt a közvetítőként fellépő angol és holland követeknek.

következő oldal 1 / 4