Még a francia király sem tudta megfékezni a leprások elleni tömeghisztériát

2023. április 23. 16:05 Múlt-kor

Korábban

Pásztorok keresztes hadjárata

Az 1321-es események egy korábbi erőszakhullámban gyökeredztek: az 1320-as pásztormozgalomban. Az eseményeket később leíró zsidó krónikások szerint a szegényekből és nincstelenekből álló, eredetileg egy pásztorfiú látomása után a spanyolországi reconquista megsegítésére összegyűlő sereg hamarosan a francia és spanyol zsidók ellen fordult.

A „keresztesek” jelentős fenyegetést jelentettek a francia államszervezet számára. Bernard Guidoni dominikánus szerzetes, aki 1324-ig Tolouse főinkvizítoraként ténykedett, így írta le őket: „félelemmel és rettegéssel töltötték el (…) a városok és kastélyok népét, a rektorokat és az ő vezetőiket (…) később néhányuktól megtudtuk, hogy fel akartak kelni a gazdag papok és szerzetesek ellen, és elragadni javaikat.”

A „pásztorok” ostromolnak egy kastélyt

A pásztorok erőszakkal kinyittattak börtönöket, és számuk mintegy tízezerre nőtt, mire Párizsba érkeztek, azt követelve, hogy a király maga vezesse őket keresztes háborúba. Amikor V. Fülöp ezt megtagadta, megrohamozták a Châtelet börtönét, és dél felé, Aquitániába indultak. Itt támadtak először a zsidókra: Saintes-nél, Verdunnél, valamint Cahors, Toulouse és Albi városaiban kiirtották vagy erőszakkal áttérítették őket.

1320. június 29-ére a pásztormozgalom véget ért. Carcassone várnagya, Aymery de Cros csatában szétverte legnagyobb csoportjukat, a többiek pedig szétszóródtak Gascogne-ban, Navarrában és Aragóniában.

A pásztorok több leprosariumot is megtámadtak: Sauveterre-de-Guyenne prépostjának hadnagya feljegyezte, hogy meg kellett tiltsa a sauveterre-i lepratelep felgyújtását. A leprások elleni rágalomhadjárat is innen eredeztethető. Raymond-Bernard de la Mote, Bazas püspöke írja, hogy amikor a pásztorokat bíróság elé állították, többen vallották közülük, hogy rothadó kenyérrel teli hordókat találtak a telepen, amivel a leprások állítólag kutakat akartak megmérgezni.

1321 tavaszán aztán Toulouse, Albi és Carcassonne lakosai kérvénnyel fordultak a királyhoz, hogy adjon parancsot a leprások elkülönítésére és a zsidók kiűzésére. Közszájon forgott a pletyka, hogy a leprások szentelt ostyát igyekeztek szerezni sötét rituáléikhoz, illetve, hogy a zsidó uzsorások keresztény ügyfeleik feleségeivel háltak.

A leprások koldustálkával és kereplővel jártak, hogy mindenki felismerhesse őket

A király ezúttal sem reagált kedvezően a kérvényre. Miután nem kaptak választ a koronától, a helyi hatóságok saját kezükbe vették az ügyet: Périgueux polgármestere elrendelte az összes leprás letartóztatását és kínvallatását.

A vallatások eredményeként kiemelkedő narratívára jó példát szolgáltat a Johan de Bosco vallomásáról készült feljegyzés, aki „minden lánctól mentesen” állította, hogy Geraldus testvér, az alterque-i lepratelep vezetője, „pessimam” (a latin pessimus, legrosszabb szóból) porral teli zsákokat hozott neki, és ráparancsolt, hogy mérgezzen meg kutakat, forrásokat és folyókat, amennyit csak tud, hogy bárki, aki iszik belőlük, „haljon meg, vagy váljon leprássá”.

Ez más jellegű erőszak volt, mint a pásztormozgalomé. Itt maguk a hatóságok voltak a támadók, saját elhatározásból cselekedve, a királyt pedig csak a történtek után értesítve. Az előző évi, tekintélyét csorbító események után, hatalmi bázisát veszélyben érezve a királynak nem volt más választása, mint úgy tenni, mintha az egész az ő ötlete lett volna.

előző oldal következő oldal 2 / 3