Páncéltermekbe zárt kincseink története

2022. június 28. 16:20 Múlt-kor

Korábban

Az aranyéhes vadnyugat szerepe

A bankok és a vagyonmegőrzés összefonódásának mintaországa a függetlenségét 1776-ban kikiáltó Amerikai Egyesült Államok lett. A Bank of North America 1782-es alapítása után gombamód szaporodtak a pénzintézetek, és nem sokkal később, már az 1800-as évek elején bevezették értékmegőrző szolgáltatásukat.

A legtöbb bank a 19. század közepéig egyszerű, kulcsos zárral biztosított, apró méretű páncélszekrényekre támaszkodott. A változást az 1849-es aranyláz hozta el. A sikertelen szerencsevadászok bankrablásból próbálták fenntartani magukat – a csákány és a kalapács elégségesnek bizonyult, a kis széfeket pedig akár magukkal is vihették menekülés közben.

Bankrablás a vadnyugaton (a bandita szerepében Donald Woods) (kép forrása: Getty Images)

Ezzel kiéleződött a biztonsági szakemberek és a rablók közötti evolúciós versenyfutás – a gepárd és a gazella mintájára – ám ezek a folyamatok nem évmilliók, csupán évtizedek alatt játszódtak le.

Linus Yale Jr. találmányát, a modern kombinációs zárat ésszel vagy erővel, de kijátszották a rablók – megtalálták a rendszer gyenge pontját, és kitapasztalták, hol érdemes lyukat fúrni az „átütő” sikerhez. Persze ekkor még mindig egyszerűbb volt az üzletvezető elrablása, és a kombináció kikényszerítése.

A fejlődés következő lépcsőfoka az 1870-es évekre széles körben elterjedt lopásálló időzített kombinációs zár volt – így egy elrabolt, külső kényszer alatt álló banki alkalmazott sem tudta idő előtt kinyitni a zárat. A tolvajok erre válaszul olyan eszközökkel ügyeskedtek, amelyekkel a páncélszekrény ajtaja és kerete között réseket alakítottak ki. Ahogy ezek tágultak, fel tudták feszíteni az ajtót, esetleg puskaporos robbantás mellett döntöttek. Erre válaszul a biztonságtechnikai szakemberek lépcsőzetes barázdákat illesztettek a rendszerbe, hogy az ajtókat a rablók ne tudják felfeszíteni.

A „várvédők” nem számoltak a folyékony nitroglicerinnel. A dinamitot egy kannányi vízben felforraló haramiák lefölözték a nitroglicerint, amelyet az ajtó réseibe csepegtetve tönkretehették a bevehetetlennek hitt védelmi rendszert. A tervezők ellencsapásul olyan ajtókat terveztek, amelyek még a nitroglicerin útját is elzárták a beszivárgástól.

Titkok kamrája a 19. századból (kép forrása: Getty Images)

A sorminta nem ért véget a 20. század elején sem. Frederick S. Holmes speciális acéldobozai távolról működtették a reteszelőcsavarokat, a nyomásrendszereket, a zárakat, sőt még az ajtók forgatását is. Fogós feladvány volt ez a betörőknek, akiknek több akadályt is sikerrel kellett venniük, ha meg akartak gazdagodni. Holmes sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy ő tervezte a korabeli Amerika – és egyben a világ – legnagyobb páncéltermeit.

Ugyan a 19. században még több, kifejezetten értékmegőrzésre szakosodott vállalat próbálta felvenni a versenyt a bankokkal, a nagy páncéltermek jelentette biztonsággal a kisebb cégek nem vetekedhettek. Az 1920-as évekre a vagyonok jelentős részét már a páncéltermek vaskos és – látszólag – áttörhetetlen falai között őrizték. Érdekesség, hogy az angol név (vault) egyáltalán nem rezonál a magyar (páncél) kifejezésre: előbbi a pincék boltíves kialakítására utal, révén a bankok az alagsorokban rendezték be páncéltermeiket.

A versenyfutás a 20. században is folytatódott. Az új csodafegyvernek, a vágópisztolynak még az acél sem tudott ellenállni, a rablók csak az 1924-es évben 200 bevetésnél használták sikerrel. A rajtaütések ellen a leleményes készítők rézötvözettel védekeztek, amely vezeti a hőt, megóvva az acélt a túlhevüléstől.

Mosoly a kincsek között (kép forrása: Getty Images)

Noha a bankrablások helyett ma már a természeti katasztrófák jelentik a legnagyobb veszélyt értékeinkre, a technológiai fejlődés további újításokkal állt elő: mozgásérzékelők, detektorok és riasztók védik az emberiség vagyonát. Az acélt már más anyagokkal helyettesítik – az öntöttvas sokkal strapabíróbbnak bizonyult, de a beton is közkedvelt alapanyag lett – de burkolatnak továbbra is megmaradt, ma pedig a legbiztosabb védelmet az acéllal megerősített vasbeton jelenti. A hét centiméter vastag falak legalább olyan hatékonyak, mint a századelő közel fél méteres monstrumai.

A tökéletes szerkezetek még az atomrobbanásnak is ellenálltak. A hiroshimai Teikoku Bank összes értéktárgya érintetlen maradt az 1945-ös tragédia után, míg Nevadában – ahol gyakran kísérleteztek robbantásokkal – a tökélyre fejlesztett gyártmányok a felszínen is sértetlenül átvészelték a pusztítást.

A páncéltermek kategóriákba sorolása szabvány alapján működik, a tesztelések során a legfontosabb szempont természetesen még ma is az, hogy mennyire nehéz a feltörésük. Az online bankolás, és a valóság „felhőbe költözése” után jogosan merült fel a kérdés: szükség lesz-e fizikai széfekre és páncéltermekre a jövőben? Egyelőre biztosan, mert bár a készpénz visszaszorulása elkerülhetetlen, amíg a tárgyi kultúrához az emberiség értékeket párosít, ezek biztonságos megőrzése továbbra is kiemelt feladat marad.

Miként született meg a pénztárca ötlete? Mi a különbség a bankjegy és papírpénz között? Meddig egyszerűsödhet még a modernkori fizetés folyamata? Mikor fejlesztették ki az RSA-titkosítást? A válaszokért látogass el az OTPédia oldalára! (x)

előző oldal 2 / 2