Egész Magyarország gyászba borult 1920. június 4-én

2024. június 4. 09:50 Csernus Szilveszter

Korábban

Hetven perces beszédével sem tudta megváltoztatni a trianoni békefeltételeket Apponyi Albert
Az utolsó hazakerült magyar települések Trianon után: Somoskő és Somoskőújfalu
A Rongyos Gárda kétes tevékenysége is veszélybe sodorta a soproni népszavazást

1920. június 4., Versailles

A magyar és a francia kormány közötti folytonos jegyzékváltások egyike, melyet Alexandre Millerand, Franciaország miniszterelnöke (a szocialista kormányfő 1920 januárjában követte Clemenceau-t a bársonyszékben) küldött Budapestre 1920. május 22-én, június 4-ét jelölte meg a békeszerződés aláírási idejének, helyéül pedig Versailles-t. Az úgynevezett „Párizs környéki békék” közül csak a német és a magyar delegációkat invitálták Versailles-ba, a többi vesztes állam más elővárosba kapott meghívást.

A Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány komoly dilemma elé került: kit küldjön Franciaországba, melyik politikus vállalja, hogy nevét adja egy ilyen békeokmányhoz? Gróf Apponyi Albert vállalta volna, ő már úgyis bebizonyította hazafiságát, mikor 1920 januárjában Párizsban megtartotta Magyarország híres védőbeszédét a béketeremtőknek. Ám Teleki Pál külügyminiszter (későbbi miniszterelnök) ezt nem engedte, így két olyan „önként jelentkezőt” keresett, akik egyébként is vissza akartak vonulni a politikától, így Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd megbízott miniszterre esett a választás. (Benárd később mégis visszatért a politikába: Gömbös Gyula minszterelnöksége alatt jutott képviselői mandátumhoz). Maga Teleki szóba sem jöhetett erdélyi származása miatt.

A delegáció május 31-én indult útnak Budapestről és június 3-án érkezett meg a párizsi keleti pályaudvarra, a Gare de l'Est-re. A delegáció tagjai voltak még Praznovszky Iván, gróf Csáky István (későbbi külügyminiszter), Wettstein János és Bobrik Arnó diplomaták, valamint a sajtó képviseletében Ottlik György és Barabás Albert. Az állomáson a küldötteket Henry alezredes várta, majd versailles-i szállásukra, a Hôtel des Réservoirs-ba kísérte őket – ugyanitt szállásolták el fél évvel azelőtt a német delegációt. Megbízóleveleiket mindjárt kicserélték, majd a békeszerződés egyik példányára már ekkor, június 3-án rákerültek a pecsétek, így a szignózásnak csak a második fele maradt másnapra.

Június 4-ének délutánjára a francia kormány már feldíszíttette az aláírás helyéül szolgáló Grand Trianon egyik termét, az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-t, melynek falait rózsákkal díszített kárpitok és a terem névadójának (Jean Cotelle) festményei díszítették. 16:15 perckor, mikor a kocsival odafuvarozott Benárdékat a francia külügyi szertartásmester a terembe vezette, már elhelyezkedtek az antant és a társult hatalmak képviselői. A meghívottak között volt még Ferdinand Foch marsall, Franchet d'Esperey tábornok és I. Sándor görög király. Az asztalfőn Alexandre Millerand ült, mellette Maurice Paléologue és Jules Cambon.

A Galérie des Cotelle (Wikipedia / Jmpoirier1 / CC BY-SA 3.0)

A magyarokat bejelentették, ekkor mindenki felállt, majd Benárdékat a helyükhöz kísérték a portugál küldöttekkel szembe. Ekkor Millerand mondott rövid beszédet, melyben felszólította a küldötteket az aláírásra. Először Benárd Ágost, majd Drasche-Lázár Alfréd járult a középső asztalhoz; utóbbi tüntetően állva látta el kézjegyével a békeszerződést. A magyar után az öt főhatalom képviselője írta alá a békediktátumot, majd következett a többi ország a francia ábécé sorrendjében. Az I. világháború végén a Monarchiával hadban álló 17 ország kötött itt békét hazánkkal, az Egyesült Államokat kivéve: Woodrow Wilson elnök nem volt hajlandó nevét adni ilyen békéhez, így nem sokkal később különbékét kötött Magyarországgal.

A negyedórás aktust Millerand rövid beszéde zárta, majd elsőnek a magyar delegáció távozott. A palota körüli díszőrség fegyverrel tisztelgett a magyaroknak, míg a cseh, román és délszláv politikusok egymásnak gratuláltak. A házigazda franciák tisztelettudóan bántak a magyarokkal, nem úgy, mint fél évvel azelőtt a németekkel. A palota körüli mitológiai alakokkal díszített szökőkutakat is bekapcsolták az eseményre. A magyar delegáció ezután összepakolt a hotelben és nagy részük már aznap hazaindult.

Ady Endre, ha megérte volna a gyásznapot, maga is belátta volna, hogy A Gare de l'Esten című verse az onnan távozó magyar delegációra illett volna rá a legjobban: „...Idegen fiad / Daltalan tájra megy, szegény: / Koldus zsivaját a magyar Ég, / Óh, küldi már felém. / Fagyos lehellet és hullaszag / Száll ott minden virág felett. / Elátkozott hely. Nekem: hazám. / A naptalan Kelet" – a magyarországi hangulat ugyanis hasonló volt.

előző oldal következő oldal 2 / 4