Amerika hadserege: civilek és katonák harca

Az Amerikai Egyesült Államok meglehetősen sajátos és többrétű katonai tradíciókat hordoz. Egyfelől: még mindig él az az érzés, melyet az indiánokkal, franciákkal és angolokkal küzdő pionír őseiktől örököltek, hogy minden amerikai született katona - a világon itt a legmagasabb a fegyverviseléssel rendelkező, vagy ezzel nem bíró fegyvertulajdonosok száma.

S számos jeles katonai vezetőjüket tisztelték meg azzal, hogy az elnöki székbe emelték - George Washington, Zachary Taylor, Ulysses S. Grant, Andrew Jackson és Dwight D. Eisenhower, James K. Polk, William McKinley, Harry Truman és John F. Kennedy személyesen irányították a hadműveleteket, vagy jelentős háborús tapasztalatok birtokában voltak. Ugyanakkor a legtöbb amerikaiban ösztönös bizalmatlanság él a reguláris és hivatásos hadsereg iránt, szabadságuk korlátozóját és egy esetleges egyeduralmi törekvés támaszát látják bennük Ezzel is magyarázható, hogy a háborúk után szinte azonnal szélnek eresztik a hivatásos katonaság zömét, s leginkább az egyes államok milíciáira bízzák a haza védelmét.

Milícia vagy hadsereg?

Iwojima - 1945. február 23.

Az észak-keletet benépesítő Zarándok Atyák és a többi bevándorló már Európából kellemetlen tapasztalatokat hoztak az állandó hadseregről - ráadásul az indiánok irreguláris harcmódjával szemben is inkább a felfegyverzett milicisták számíthattak sikerre.

A függetlenségi háborúban azonban az amerikai irregulárisok nyílt csatában rendre alul maradtak a fegyelmezett vörös kabátos angolokkal szemben, így George Washington - a hadsereg főparancsnoka - elérkezettnek látta az időt a kontinentális hadsereg, azaz a hivatásos fegyveres erő megteremtésére.

Washington így ecsetelte a reguláris hadsereg előnyeit: "Csak a reguláris csapatok tudják kiállni a modern háború viszontagságait, védelemben és támadásban egyaránt.... Nincs olyan milícia, amely fel tudna nőni a reguláris erők színvonalához... Egyetlen olyan példát sem láttam, ami igazolná az ellentétes véleményt."

Washingtonnak igaza volt, s szerencsére értékes segítséget is kapott Európából: Lafayette márki franciái kiválóan harcoltak, a porosz Friedrich Wilhelm von Steuben báró megszervezte a reguláris csapatokat és elkészítette az első amerikai harcászati és szolgálati szabályzatot, a Charlestonnál hősi halált halt Kováts Mihály ezredes pedig elévülhetetlen érdemeket szerzett az amerikai lovasság megteremtésében.

A sikeres háború után azonban rá járt a rúd a kontinentális hadseregre. A katonák döntő többségét szélnek eresztették, 1789-ben például csupán 718 főből állt az amerikai ármádia, többnyire a különféle létesítmények őrzésére korlátozódott tevékenységük.

Három év múlva azonban törvényben szabályozták a helyi milíciák működését, ezzel párhuzamosan Anthony Wayne - Washington megbízásából - a von Steuben-féle elvek alapján újjászervezte a mintegy 4000 főre emelt reguláris erőket. Ezzel lerakták az alapjait a későbbi amerikai katonai fejlődésnek.

Az amerikai alkotmány atyjának, Thomas Jefferson (1801-1808) elnöksége alatt megint csökkent a reguláris hadsereg tekintélye. A virginiai nagybirtokos beiktató beszédében arra utalt, hogy "egy fegyelmezett milícia biztos támaszunk a béke éveiben és háború esetén addig képes helytállni, míg a reguláris csapatok meg nem szerveződnek". Sajátos fintora a történelemnek, hogy a békeszerető Jefferson alapítja meg 1802-ben a máig élő, híres Point-i Katonai Akadémiát. Pedig itt is békés szándékok vezették: tulajdonképpen műszaki főiskolát alapított, csak az 1840-es évektől vált a West Point igazi katonai tanintézetté.

Az USA nyugati terjeszkedésével egy időben megkezdődött az állam kettészakadása: Észak egyre inkább iparosodott, míg a déli nagybirtokosok mindinkább rátértek a rabszolgamunkán alapuló gyapot- és dohánytermesztésre. Dél katonásabb volt, mint Észak, mivel a fehér lakosságnak nemcsak az indián támadásokkal, hanem a rabszolgafelkelésekkel is számolniuk kellett.

A tisztikar jelentős része az angol hagyományokhoz jobban ragaszkodó déliekből került ki. A mexikói háború (1846-1848) állította újból előtérbe a reguláris csapatokat. Ezúttal több mint 44 000 katona harcolt sikeresen a gyengébben felszerelt, bár gyakran elismerésre méltó bátorsággal küzdő mexikóiakkal szemben. Számos, a későbbi polgárháborúban vezető szerepet játszó hivatásos katona tűnt ki itt, köztük Winfield Scott, Ulysses, S. Grant, vagy Robert E. Lee. Az eredmény felülmúlta a várakozásokat: Texas, New Mexico és California immár véglegesen az Unióhoz tartozott.
 

A cikk teljes terjedelmében a júliusi számban olvasható itt!