Régi sírok, régi temetők

Cimitero austroungarico – olvasható néhány belvárosi, a turistákat eligazító nyílon Veronában, és (miután megtaláltuk a helyszínt) a kapu mellett is egy táblán, vagyis: osztrák–magyar temető. Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc emlékhelyeit kutató műsor készítése során Csorba László kalauzolásával jutottunk el Veronába, a katonai temetőbe, amelyet először láttam. Nagyon bosszantott, hogy olaszul is, németül is kiírták, magyarul viszont nem, hogy 5684 az I. világháborúban elesett magyar és osztrák katona, valamint több mint 200 olyan nyugszik itt, aki az 1859-es solferinói vagy az 1866-os custozai ütközetben esett el, illetve azok fekszenek itt, akik betegen a veronai garnizonban fejezték be életüket. (A több mint ötven erőd által védett Veronában működött az Oberkommando, a Habsburg Birodalom itáliai seregének főparancsnoksága.) Felirat örökíti meg azt is – két nyelven –, hogy egy osztrák szervezet, a Fekete kereszt tagsága állította helyre az emlékhelyet néhány évvel ezelőtt. A kerítőfal mellett sorakoznak az egyedi síremlékek, míg a tömegsír egésze egy rendezett katonai temető képét mutatja: egyensírkövek sorakoznak mértani rendben, rajtuk réztáblákkal, 6-8 névvel minden lapon. A feliratos táblákon magyar, illetve magyar hangzású nevek sokasága olvasható. Hazatérve megkerestem a köves szakma képviselőit és kértem őket, jelöljék meg a helyet, készítsenek egy emléktáblát, amely a magyar elhunytakra emlékezik. Az emlékkő elkészült Csanády Gabriella alelnök és a Kőfaragó és Műkőkészítő Vállalkozók Országos Ipartestülete jóvoltából, és szolid, elegáns protokollal fel is avatták most október elején. A fekete kövön a háromnyelvű felirat fölött (a szabadságharc hadseregének Görgey Artúr kinevezte főpapja, a távollétében halálraítélt, majd 1857-ben, 33 évesen Franciaországban öngyilkos) Mednyánszky Cézártól idéztek négy sort: „Nem hallom többé őseim nyelvét / És már nem szorítom meg újra bajtársaim kezét. / Anyám már nem mosolyog rám / És nem harcolok többé érted, hazám.” Még arra is ígéretet kaptam Veronában, hogy előbb-utóbb a kerítésen kívül is lesz majd magyar nyelvű felirat, de ezt már a helybeliek készítik el. Selmecbányán (mely a „világörökség része”) az egykori Erzsébet téren ma egy szocreál partizánemlékművet találunk ott, ahol a honvédemlékmű állt 1919-ig, majd 1933-ban bevitték a múzeumként működő óvár udvarára. Ott állt csaknem 70 évig, egyre romlott az állapota, míg azután vagy másfél éve megkezdődött a felújítása. 2002 őszére a restaurálás befejeződött, és a szobor megújulva várja látogatóit a várudvaron. Eredetileg a városban magas posztamensen állt a szobor, még az avatásáról is maradt fenn kép. Ma a földön áll a honvéd alakja, de az egykori posztamens darabjai is megvannak, egymásra rakva a várudvaron, a XVI. században erőddé alakított templom fala mellett. Nem volt meg a kard, amit pótolni kellett, és hiányzott a zászló rúdja is, mindenütt meggyengültek a szobor illesztései, azokat is mind ki kellett javítani. Meg azokat a golyónyomokat is, amelyek akkor keletkeztek, amikor egyesek céltáblának használták (többek között a clevelandi Kossuth-szobrot is megmintázó debreceni) Tóth András alkotását. Van egy, pontosabban két új táblácska is a szobron hátul, amely arról szól magyarul és szlovákul, hogy a felújítást a 110 évvel ezelőtt éppen Selmecbányán alapított Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület választmányi tagjainak adományaiból végezték el. Az újbóli avatáson, koszorúzáson szép számmal vett részt a patinás egyesület tagsága. Ha mindenütt ilyen jól alakul a magyar történelmi emlékhelyek megbecsülése, mint ahogy Selmecbányán vagy éppen Veronában, akkor legalább bizakodhatunk. De a helyzet korántsem ilyen rózsás. Először is azért nem, mert a magyar történelemmel, kultúrával, illetve a nevezetes személyiségekkel kapcsolatos emlékhelyek nagy részét meg sem jelölték. És ha mégis, akkor gyakran még a magyar szerzők útikönyveiben sincsenek feltüntetve. (A Panoráma-sorozat vastag Itália útikönyvében például egy szó sem esik arról, hogy a San Domenico-templomban – amely a szicíliai Palermo panteonja – megtekintendő Tüköry Lajos kápolnányi méretű síremléke, aki olasz nemzeti hős, széles főútvonal és óriási kaszárnya viseli a nevét a belvárosban, szobra Garibaldié mellett áll, és nagy márványtábla jelöli az egykori kórház épületét, ahol 1860-ban az „ezrek” partraszállásakor kapott sérüléseibe belehalt.) Másodszor azért nem, mert az elmúlt nyolc évtized alatt jó néhány emlékhely feledésbe merült, és az azt jelölő szobor, domborműves vagy egyszerűbb emléktábla eltűnt, jobbik esetben múzeumba (múzeumi raktárba) került – legfőképpen a Magyarországgal szomszédos országok területén. Némelyikük – mint kiderült már néhány „kísérlet” során – helyreállítható vagy pótolható. Kell hozzá a helybeliek kezdeményezőkedve, illetve egyetértése, és Magyarországról a segítség, ideértve az anyagi támogatást is. (Éppen most ősszel kap hat 1848–49-es emlékhely felújításához pénzt egy szlovákiai magyar szervezet.) Végül szólni kell a külföldön lévő magyar emlékhelyek fenntartásának nehézségeiről, ezek között leginkább a sírhelyek sorsáról. A régi temetők egy részét – különböző okokból – fölszámolják más országokban is, miután (általában) exhumálták, máshova áttemették a halottak maradványait. Természetesen a régi temető hozzátartozik a város (az ország) múltjához, ezért fenntartják, gondozzák, és nem a leszármazottakra mutogatnak. Szép sírkerteket láthat az utazó olyan (a telekárakat illetően is) értékes helyeken, mint Boston belvárosa, vagy éppen a Wall Street New Yorkban. De tudjuk, hogy egy templom melletti sírkert egy része új út építésének adott helyet, és az út alá került akkor Kossuth Zsuzsanna (rosszul jelölt és elfeledett) sírja Manhattan szigetén. Egy New York-i temető közepén áll egyre nehezebben olvasható felirataival egy fehér obeliszk Kossuth másik húga, Zulawskyné Kossuth Emília sírja felett. Gondozása a magyar külképviseleteknek vagy az amerikai magyarok valamely szervezetének feladata lehetne. Brüsszelben jelöletlen volt Kossuth édesanyjának sírja, és most abban a tömegsírban nyugszanak hamvai, amelyet a temető egy részének átalakításakor csináltak a helybeliek, ahogy ezt a temetőfalban elhelyezett emléktáblán olvashatjuk. Kossuth édesanyjára történő utalás nélkül. Mit kerestük Kmety tábornok sírját a Kensal Green-i temetőben! Egy véletlen folytán megtaláltuk végül, de mi lenne, ha számon tartanánk, figyelnének rá a londoni magyarok?! Ihász Dániel volt Kossuth titkára, társa Torinóban, ahol a Via dei Millén (érdekesség: a garibaldista „ezrek”-ről elnevezett utcában) élt élete alkonyán. Ihász sírjához csak akkor adtak forgatási engedélyt az olaszok, amikor – a kért dátum után egy nappal – már rendbe tették a magyarok által elhanyagolt sírhelyet. Türr Istvánnak új szobra van Rómában és emléktáblája Nápolyban (ahol a város parancsnoka volt), Dunyov bolgár–magyar emléktáblát kapott Pistoiában, sikerült megjelölni azt a házat, ahol Teleki Sándor élt Bagni di Luccában, tábla örökíti meg rövidesen a Magyar Légió emlékét Velencében, Pulszky Ferenc lakhelyét Firenzében és Tüköry első nyugvóhelyét Palermóban, Torma Károly honvéd, majd régész, egyetemi tanár sírját rendbe tették d’Anzióban, és Duka Tivadar, Görgey parancsőrtisztje sírját az angliai Bournemouthban. Mészáros Lázár hadügyminiszter sírját rendbe hozták, új sírkövet is kapott a törött eredeti helyett az angliai Titleyben, aztán röviddel ezután exhumálták és elhozták a maradványokat Bajára, ahol új sírhelyet kapott. Az eredeti sírhely felújítására összefogtak a közép-angliai magyarok, köztük az ’56-osok is, és együtt ünnepeltek az évfordulókon, illetve március 15-én. Most a kiüresített sírhely fölött az alig néhány éves síremlék már pusztul. Fontos kérdés: haza kell-e hozni a külországban elhunyt és ott eltemetett jelentős személyiségek csontjait? Lehet-e egy hely, a történelmi nagyok sírja, emléke a magyarok összefogásának helyszíne? (Itthon – mint éppen most láttuk ismét – látványosan nem megy.) Kell-e a magyaroknak gondozniuk – például – Teleki Emma férje, az 1849-ben 30 éves korában elhunyt De Gerando August sírját Drezdában? Haza kell-e hozni Teleki Blanka hamvait Párizsból, a Montparnasse temetőből? Ez utóbbi kérdés időről időre fölvetődik. Tours-ban is szorgalmazzák a De Gerando család ott élő leszármazottai. Érdekes ezt abban a francia városban hallani, ahol a pannóniai Savariában, vagyis Szombathelyen született, a IV. században élt Szent Márton sírja fölé emelt katedrális a legfőbb látnivaló. Azt gondolom, minden esetet külön kell mérlegelni. Ám éppen Teleki Blanka sírköve olyan alakú, amelyre (biztosan szándékosan alakították ki így a temetés után) szobor kívánkozik. Történelmünk e kiválóságának sírja, síremléke a Párizsban lakó, illetve valamely megbízással ott dolgozó magyarok emlékező, ünneplő helye lehet(ne). Mindenütt a világban vannak ilyen, vagy erre alkalmassá tehető helyek. Törökországban például Tekirdag (Rodosto), Isztambulban a két Feriköy temető és a franciák temploma, ahol a Rákóczi-emigráció vezetőinek teste először nyugodott, Kütahyában a Kossuth-emlékház. Érdekesség, hogy rövidesen expedíció indul Madagaszkárra, felkutatandó Benyovszky Móric sírhelyét, hogy legyen emlékhelye ott is a magyaroknak. A De Gerandokról eszünkbe juthat a sok nem magyar származású ember, aki sokat tett a magyar haladás érdekében. Naponta olvashatjuk például a Lánchídon, az ország közepén Sina György nevét. Gondolt-e valaha valaki arra, hogy elhelyezzen egy-két szál virágot a Bécshez közeli Rappoltenkirchenben a Sinák sírboltjában? Sina György, a görög üzletember (aki Ali Csorbadzsi figurájának megírására ihlette Jókait) megnyerte Széchenyi István bizalmát, így „a legnagyobb magyar” vele beszélte meg a gazdasági lehetőségeket, és így lett Sina a Lánchíd építésére összeálló nagy konzorcium egyik vezető alakja, aki azután természetesen megegyezett az ausztriai birodalomban működő másik nagy pénzügyi csoporttal, a Rotschild családdal, és így együtt segítették a magyar reformkor szimbólumának megszületését. György fia, Sina Simon nagy jótevője volt a magyar kulturális intézményeknek, támogatta a Nemzeti Színházat, több kórháznak, a bazilikának, a Vakok Intézetének, a Magyar Nemzeti Múzeumnak is rengeteg pénzzel segített. A Sinák éppúgy voltak a Magyar Tudományos Akadémia jótevői, mint az Athéni Nemzeti Múzeumé. Megérdemelnek néha egy magyar koszorút? A kripták megóvása, illetve rendbe tétele bőven adna munkát. Ez igaz a magányosan állókra (hogy elpusztult Wesselényié Zsibón!), de a temetőbéliekre, és olykor a templomok alattiakra is. Példák sorával állhatna elő bárki. Legutóbb a Tolna megyei Koppányszántó temetőjében láttam egy jellemző példát. Az új sírok már körülveszik az egyetlen kriptát, amelyen nincs jel ugyan, de nagy valószínűséggel a Kammerer család tagjainak végső nyughelye lehetett. Legnevezetesebbjük, Kammerer Ernő 1896-tól az Országos Képtár és Történeti Képcsarnok kormánybiztosa lett, és a Szépművészeti Múzeum szervezési és építési ügyeit is rábízták. 1901-től egészen az első világháborúig a Szépművészeti Múzeum első igazgatója volt. Belül a sírkápolnában koszorúk nyomai, szögek a falban, és szemben látható az emléktáblák helye is, amelyekről ha meglennének, tudni lehetne, hogy ki mindenki nyugodott itt valaha. A sírt föltörték, de lyukas az egész épület, és ha a település nem mozdul meg, akkor a Kammerer család, a falu földbirtokosainak a sírja eltűnik a föld színéről. Nem messze, Regölyben a sírkápolna állapota kifogástalan a temetőben. A kriptát közvetlenül a padozat alatt alakították ki, úgy mint Koppányszántón, ám a nevezetes elhunyt síremléke az épület mögött van. Szemenyei Mihály plébános neve alatt több információ áll a kereszten, de az nem, hogy a 44. gyalogos honvéd zászlóaljhoz csatlakozott, és Perczel, Klapka, Dembinszky, Guyon és Nagy Sándor táborában is szolgált, végigküzdötte a tavaszi hadjáratot, mielőtt beiratkozott papnövendéknek és plébános lett. Balassagyarmaton nemrégen lett védett a város zsidó temetője. Különleges élményt jelent mindazoknak, akik betérnek ide, hiszen a zsidó temetőkben nem adják el újra a sírhelyeket, akit egyszer eltemettek valahol, örökre ott marad, és örökre ott marad a sírjára emelt kőemlék is, hacsak vandálok el nem pusztítják, mint oly sok helyen. A balassagyarmati temetőbe a XVIII. század elejétől temetkeznek mindmáig is, így több korszak temetkezési szokásai követhetők figyelemmel. Az egyik nem túl régi síremlék alatt olyan ember nyugszik, akit – legalább is hírből – nagyon sokan ismertek. A párizsi Folies-Bergére, a híres mulató egykori vezetője Michel Gyarmathy, az 1908-ban született nagynevű francia ugyanis balassagyarmati származású. Végezetül egy temető, amely nem védett, de arra érdemes. A figyelmemet egy 17 éves gimnazista hívta föl, aki a Város- és Faluvédők Szövetsége, vagyis a Hungaria Nostra idei pályázatán nyert faluja temetőjének leírásával. Mezőkövesdtől nem messze van Gelej. A falu az 1596-ban elpusztult és 1730 táján települt be – erdélyiekkel – újra. Az azóta eltelt korszakok mindegyikének temetkezési szokásai megfigyelhetők a temetőben, a XX. század műköveinek elterjedését vagy a XIX. század vége obeliszkjeit is ideértve. Erőss Gábor elmondta, hogy a temető legérdekesebb sírkövei azok, amelyek a XVIII–XIX. századból valók. Az oszlopos sírkövek, az úgynevezett kopjakövek legjava a XIX. század elejéről származik, a legrégebbi azonban a XVIII. század végéről, 1784-ből való. A sírkő kopottas és töredezik, mert télen a víz megáll a repedésekben, és szétfeszíti az egyébként is könnyen szétmálló vörös homokkövet, amit egykor Bogácson bányásztak. A temető további érdekessége az a nyolc, koporsót utánzó síremlék, melyeket a népnyelv „haskövekként” emleget. (Ilyen például Bod Péter síremléke is az erdélyi Magyarigen templomának cintermében.) Mindössze egy felirat olvasható ki, ezen is csak egy évszám: 1812. február 8. és az, hogy az illető 80 éves korában hunyt el. Egy másikat, a legnagyobb haskövet egy címer díszíti. „Szükséges lenne, hogy a temetőt műemlékké nyilváníttassuk, mert talán ez az egyetlen módja annak, hogy így valami úton-módon pénzt kapjunk a megmentésére. Pályázataimat is azért írtam, hogy minél több ember megismerhesse a geleji temetőt, és együtt tegyünk azért, hogy ne pusztuljon el. Figyelemfelhívás volt a legfontosabb cél, azt hiszem” – mondta Erőss Gábor. Valóban a figyelemfelkeltés az elsődleges cél. Elmondani újra és újra, hogy a régi sírkövek értékesek – nem mint újra felhasználható kőanyag, hanem mint a magyar történelem őrizői.