Amerika-ellenesség francia módra

Philippe Roger fenti címmel megjelentetett kötete bizonyosan komoly vitákhoz vezet Franciaországban. A szerzõ a Critique címû nagy múltú - hiszen valaha mégiscsak Georges Bataille vezette! - és mindmáig jelenlevõ folyóirat fõszerkesztõje. Az elõszóban tudatja az olvasóval, hogy megírásának gondolata külföldi utazásai során merült fel benne, mikor is rádöbbent, hogy `a franciák Amerika-ellenessége mögül hiányoznak az igazi érvek.` `Amerika francia ellenzõinek többsége valójában alig ismeri Amerikát`, teszi hozzá, nyilvánvaló jelét adva az eufemizmusok iránti vonzalmának. A szerzõ Michel Winock-ot idézi, aki egy 2001. szeptember 11. után írt cikkében a következõ paradoxonra hívta fel a figyelmet: az európai országok közül egyedül Franciaország nem állt soha hadban az Egyesült Államokkal, mégis Európában már régóta itt a legelterjedtebbek az Amerikával szembeni ellenérzések. Roger ezt a paradoxont kívánta körüljárni. Kár, hogy kutatásait Franciaországra korlátozta, hiszen világméretû, ha úgy tetszik "globális" jelenségrõl van szó, az emberiséget mindinkább befolyása alá kerítõ bezárkózás és kirekesztés egyik változatáról, ami egyebek között azért is érthetetlen, mert a különbözõ népek, fajok, kultúrák és vallások még soha nem éltek ilyen közelségben egymással. A könyv tanúsága szerint azonban mindezen belül is létezik egy sajátosan francia Amerika-ellenesség (mint ahogy sajátosan francia kereszténység vagy antiszemitizmus is), még akkor is, ha alapelemei Németországban vagy Olaszországban is felbukkannak. Sõt, ezek az alapelemek minden népnél megtalálhatók, amelyek kapcsolatba kerülnek az Egyesült Államokkal, márpedig melyik nép lenne kivétel ez alól? A francia Amerika-ellenességet Roger szerint fõként az jellemzi, hogy nem politikai vagy gazdasági szempontokat követ, elvont, és a konkrétumokon felülemelkedve az általánosság szintjén mozog. Más országokkal ellentétben itt nem annyira érzelmekrõl, mint inkább a közbeszéd bizonyos stílusáról van szó. Makacsul változatlan, gyakran támadó közbeszéd ez, de csak mintegy belsõ használatra. A szónokias fordulatok, ha közelebbrõl megnézzük õket, nem törekszenek valamilyen következmény felé. "Párizs utcáin soha egyetlen amerikait sem vertek meg", szögezi le a tényt Roger, közölve, hogy hiába kutakodott, egyetlen olyan incidensre sem talált példát, ahol az Amerika-ellenesség tettlegességgé fajult volna. Márpedig egy igazi Amerika-gyûlölet, mint az iszlám népeké is, óhatatlanul tettekben is megnyilvánul. Zászlókat égetnek, vagy megtámadják a nagykövetséget. Roger megállapítja, hogy ha az Amerika-ellenesség Franciaországban elterjedtebb, mint másutt, ez a jelenség már a felvilágosodás évszázada óta megfigyelhetõ, és fõként az értelmiség elitjére, sõt azon belül is inkább annak baloldali szegmenseire jellemzõ. Más rétegekre is kiterjed, de a baloldali entellektüelek alkotják a keménymagot. Vajon miért van ez, annak ellenére, hogy minden eszközük meglenne az objektív álláspont kialakítására? A kérdésre õk maguk azt válaszolnák, hogy ugyanazon okok miatt, amelyek korábban a fasizmussal és nácizmussal is szembefordították õket. Az ilyen válaszokat azonban a szerzõ az Esprit címû folyóirat fõszerkesztõjének, Olivier Monginnek adott interjújában már jó elõre elutasította, megállapítva, hogy a francia Amerika-ellenességbõl hiányzik az amerikai társadalmi vagy politikai élet különbözõ aspektusainak érvekkel alátámasztott kritikája. Példákat is említ, köztük Sacco és Vanzetti ügyét, ami nagy visszhangot váltott ki akkor, mint a justizmord egyik esete. A felháborodás teljesen indokolt volt egy minden látszat szerint alaptalan ítélettel szemben. Csakhogy Franciaországban az egész ügybõl az amerikai puritanizmus képmutatásának nyilvánvaló bizonyítékát kreálták. Valóságos kampány indult a Canard Enchainé címû szatirikus lap vezetésével. Ezen a ponton az Amerika-ellenesség szépen öszszetalálkozik a hagyományos xenofóbiával, amelyik sokszor egy jogos felháborodásból kiindulva igyekszik általános, mindenre kiterjedõ hangulatot mobilizálni saját céljai mögé. Az Amerika-ellenesség ugyanolyan elõítéletes logikán alapul, mint az Izrael-ellenesség, amellyel manapság amúgy is igyekeznek egybemosni. El kell ismerni, hogy a szerzõ a Chateaubriand, Volney, André Tardieu, André Maurois és mások által képviselt francia filo-amerikanizmust is megemlíti. De az õ hatásuk elmarad Voltaire, Stendhal, Georges Duhamel, és késõbb Jean-Paul Sartre hatásától. Az utóbbi szinte zsigeri gyûlöletet érzett az Egyesült Államokkal szemben, miközben az amerikai kultúra rá és Simone Beauvoir-ra is nagy hatással volt. Sartre a Rosenberg-házaspár perét követõ híres cikkében "mindennemû Amerikával kötött szövetség szükségszerû megkérdõjelezésérõl" írt, amivel átlépte a konkrét ügyben konkrétan megfogalmazott kritika és az általános Amerika-ellenesség közti határt. A francia Amerika-ellenesség ugyanazokból a forrásokból táplálkozik, mint korábban az atlantizmus elvetése, s amelyek manapság az anti-globalizmussá átvedlett harmadik világosságot is táplálják. Viszont ha valaki nem Amerika-ellenes, az a szerzõ szerint még nem jelent feltétlen filo-amerikanizmust. Isten látja, hogy az amerikai politika gyakran ad okot a jogos kritikára, amit még a Raymond Aronhoz és Germaine Tillonhoz hasonló Amerika-barátok sem mulasztottak el, például Indokína vagy Algéria kapcsán. A szerzõ érvelését árnyalt és pártatlan módon fejtegeti, és bizonyítékokkal is alátámasztja. Megállapítja például, hogy De Gaulle esetében tévedés Amerika-ellenességet emlegetni. A tábornoknál hiába keresnénk az "igazi" Amerika-gyûlölõk hagyományos retorikáját. De Gaulle úgy vélte, hogy az amerikai hegemonista törekvések nagyobb veszélyt jelentettek Franciaország számára a szovjet sztálinizmusnál, és e meggyõzõdésének megfelelõen alakította politikáját, amit nyilvánvalóan vitathatunk, de senki nem állíthatja, hogy De Gaulle-t a gyûlölet vezérelte volna. Roger ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy De Gaulle Amerikát kritizáló hûvös állásfoglalásai látszólag a francia külpolitika fontos alapelvévé avatták, s mintegy hivatalossá tették az Amerika-ellenességet, "össznépi bukét adva neki". Roger hosszasan tárgyalja a franciaországi Amerika-ellenes közbeszéd kulturális vonatkozásait: a "francia különlegesség" megtartásáért folytatott küzdelmet és Hollywood ezzel kapcsolatos gyûlöletét, amelyet az amerikai filmek egyértelmû közönségsikere sem képes csillapítani. A színvonal és a bóvli, a francia parfüm és a Reebok és Jeans küzdelmét tapasztaljuk. De a szerzõ mintha elhanyagolná a közönséges féltékenység szerepét. Márpedig a francia entellektüelek mintha elég rosszul viselnék, hogy kikerültek a világkultúra középpontjából. Mindent összevéve és az említett hiányosságok ellenére Philippe Roger könyve hallatlanul hasznos hozzájárulás a mai francia közgondolkodás megismeréséhez. Értékét csak növeli, ha eszünkbe idézzük, hogy a francia Amerika-ellenesség egész Európára hatással volt, sõt még az Egyesült államokbeli Amerika-ellenességnek is egyik forrása. Roger iskolai példához folyamodik: az osztályban a tanárok ellen vagy mellett agitálnak, Franciaországban pedig az egyetlen szuperhatalom ellen. Roger persze azt is megjegyzi, hogy az amerikaiakat kevéssé érdeklik a franciák szüntelen kritikái. "Kevéssé ahhoz, hogy mélyen magukba szálljanak", írja. "A mûvelt amerikaiak ismerik a franciák eme hajlamát, és nemigen veszik a szívükre. Az utca emberét pedig egyáltalán nem érdekli, hogyan vélekedünk róluk."