„Tanultam volna inkább szakmát!” – karriertanácsok a középkori Bizáncból

2018. augusztus 10. 12:51 Múlt-kor

A fiatalok pályaválasztása során napjainkban is gyakran felmerül a kérdés, hogy érdemes-e a tudományos, kutatói pálya felé kacsintgatni. Sokan úgy vélik érdemesebb inkább valamilyen, egyértelmű karrierutat kínáló szakmát tanulni helyette. A dilemma korántsem a 21. század sajátja, hiszen azzal már egy 12. századi bizánci költeményben is találkozhatunk.

Korábban

A 12. században élt bizánci író Theodórosz Prodromosz tollából származik egy költemény, amelyben egy édesapa és fia beszélget a tudományok hasznosságáról. A vers elején az apa igyekszik meggyőzni fiát arról, hogy milyen jó dolga lesz, ha elvégzi tanulmányait és tudósnak áll:

„Gyermekkoromtól fogva édesapám szokta mondani:
Tanuld meg, fiam, jól a betűket és nem lesz, ki nyomodba ér;
Látod fiam, Ez-meg-az Urat? Ő gyalog járt,
most pedig egy kövér öszvéren jár és két bőrövet hord;
Amíg tanult nem volt cipője sem,
Most meg láthatod fonott lábbelijében;
Amíg tanult, sosem fésülködött,
De most mily büszke a fodrászára.
És korábban sose pillantott a fürdőház kapujára,
most pedig fürdik – háromszor egy héten!
Ruhái mandulaméretű tetvekkel voltak tele –
most meg a császár aranyával vannak tömve.
Tanuld hát meg a betűket, fogadd meg öreg apád szavát,
és nem lesz ki nyomodba ér!”

Prodromosz szatírája a fiú feleletével folytatódik, amelyben az kifejti, hogy ő bizony „megtanulta a betűket”, kijárta iskoláit és tudósa lett a grammatikának, de az ígért gazdagság sosem találta meg:

„Bárcsak mesterembert faragtak volna belőlem…
ha mesterséget tanultam volna,
most kinyithatnám a kamrámat és telve lenne kenyérrel,
borral bőséggel, tonhallal sülten, szeletekben és szárítottan és makrélával,
ehelyett kinyitom és nem látok mást, csak az üres polcokat;
rajta pedig pergamen iratokat.
Kinyitom a táskám, hogy egy darab kenyeret találjak, de ott is csak egy másik, kisebb iratot találok
Zsebre dugom a kezem, körbetapogatom az erszényem,
egy érme után kutatva, és még az is pergamendarabokkal van teli.”

A történet folytatódik és a fiú tovább részletezi szegénységét és éhségét. Miközben a város utcáin bolyong betér egy henteshez, ahol a hentes felesége megsajnálja őt és asztalhoz ülteti és bélszínnel kínálja. Beleharapva a húsba azonban elborzadva döbben rá, hogy annak belseje ürülékkel van töltve. A hentesasszony kegyetlen bizánci humorral fűszerezve jegyzi meg: „Inkább etted volna meg a tintád, mint ezt a duzzadt, széklettel-telt hasat.”

Az éhségtől és polgártársai gúnyolódásától elkeseredve a tudós keserűen vonja meg sorsának mérlegét:

„Átkozott legyen az óra és átkozott legyen a nap
amikor engem iskolába adtak
hogy tanuljak betűket, mintha megélhetnék belőlük!”

Bár a történet kétségtelenül jópofa, az igaz tanulság levonásához érdemes egy pillantást vetni a szerző, Prodromosz sorsára is. Az alkotó ugyanis – aki kétségtelenül a „betűk tanult ismerője” volt, igencsak sikeres karriert köszönhetett tudásának: Élete során bizonyosan bejárása volt II. Jóannész, majd Manuél Komnénosz császárok udvarába, ahol – bőséges írói hagyatékának tanúsága szerint – nem okozott problémát számára, hogy újabb és újabb bőkezű szponzorokat találjon mestersége gyakorlásához.